I hate myself

Utálom magam. Mindenért, ami vagyok. Hogy még mindig szeretem. Amiért elég volt annyi, hogy talán még mindig szeret és elkezdtem reménykedni. Utálok mindent. Meg szeretnék halni. Nincs már mit tennem itt. Vagy csak megváltozni. Annyira, hogy már ne szeressen. Elég, ha én szeretem. Majd, ha... Nem szabad. Megígértem. Maradok. Csak vigyorgok, mint egy idióta és közbe az arcomon végig gördülnek a cseppek. Ezt akartam, hogy szeressél, de nem gondoltam végig. Boldognak akarlak látni. Tudni szeretném, hogy boldogabb vagy, mint velem voltál. Ha velem egyáltalán az voltál. Ne nézz hátra, gondolj magadra. Elleszek én itt a blogommal. Már, ha olvassa valaki. Csak kérlek felejts el, hogy könnyebb legyen. Kérlek bocsáss meg azért, amiket tettem vagy mondtam, ha valaha is megbántottalak. Ne nézz vissza! Menekülj el előlem, amíg tudsz. Gondolj a jövőre és élj a mának. Azért reméltem, hogy barátok maradunk, de úgy tűnik ez nem működne. Mindig is többet akarnék. Én megmaradok a szép emlékképekkel és reménykedem abban, hogy holnap már láthatlak úgy igazán mosolyogni. Tudva, hogy találtál valakit, akit jobban szeretsz és, aki jobban szeret téged, mint én. Ha látok hullócsillagot, kívánni fogom a boldogságod. Ha beszélni szeretnél, gyere bátran. Bármikor meghallgatlak. Csak annyit kérek, hogy légy igazán boldog, közöld velem és hagyj itt. Majd soha semmiért ne hibáztasd magad. Az én döntéseim, az én tetteim. Hogy mit miért tettem, már csak én tudom. A szemem könnyes. Ha bunkó vagyok veled, sajnálom. Nem akarok. De csak így tudom elfelejteni, hogy egyszer, régen szerettél. Megmondtam, hogy szeretni foglak még egy jó ideig. És őszintén nem is akarlak nem szeretni. Ha még véletlen szeretnél, tudasd velem, de ha nem akkor beletörődök végleg, hogy téged már nem kaplak meg. Amikor rád gondolok, hogy még szeretsz-e, akkor megfájdul a szívem, az idegességtől hányingerem lesz. És megint egy nap, amikor nem beszéltünk, nem köszöntél, nem írtál. Semmi. Még mindig szeretlek. Szerintem nem fogod ezt olvasni, jobb is így. Ez megmarad az én és az olvasók titka.:)

The End

A felhők könnyű habcsókokhoz hasonlítottak, ráérősen úsztak a végtelen kékségben. Körülöttem több szólamban csiripeltek a madarak, néhány fa levelei zizegtek és a szél könnyű táncot járt a magas fű hátán. Minden nyugodt volt, kivéve a gondolataim között uralkodott káosz. Nem tudtam tisztán emlékezni, rendezni a bennem lévő kavalkádot. Lecsuktam a szememet és Őt láttam. Egyedül Ő volt az aki, fénypontként tündökölt előttem és sosem hagyott magamra. Mégis hiányt éreztem, hiszen hiába láttam, hiába éreztem körém fonódó karjait, hiába hallottam, ahogy azt suttogja 'Szeretlek..', nem volt mellettem. Csupán az emléke láncolta magát tudatomhoz, könyörtelenül ragaszkodott életem megkeserítéséhez. Hiányzott Ő és az az életvidám, mosolygós lány, akit egykor magával vitt. Most csendben ültem a végtelennek tűnő, élénk zöld réten és nem hallottam mást, csak a bennem üvöltő, elveszett önmagamat. A fájdalom apró könnycseppekbe gyűlt össze, majd lefolyt az arcomon. Térdeimet átkarolva összehúztam magamat, hogy megpróbáljam megfojtani a magányt, de próbálkozásom gyengének bizonyult. Erőtlenül talpra álltam és elindultam a közelben álló, virágzó barackfa felé. Lombja rózsaszínen rikított a mező közepén, illata megbabonázta az embert. Emlékszem, régen mennyit ücsörögtünk itt egymásba feledkezve Vele, szemeim előtt lebegett átható tekintete. Az idilli kép hatására elmosolyodtam és lassan oda kuporodtam a fa tövébe. Remegő kézzel belenyúltam pulóverem zsebébe és tapogatózni kezdtem. Magam elé tartottam és figyeltem, ahogy a napfény megcsillan rajta, majd óvatosan a csuklómhoz emeltem. Nagy levegőt vettem, és hagytam, hogy az apró penge végig táncoljon a kezemen, vöröslő csíkokat hagyva maga után. A karomon végig csurgó vér éreztette velem, hogy haldoklom és egyre inkább kívánkoztam el innen. Menekülő utat kerestem; menekültem a lenéző tekintetek, a régi emlékképek, a szerető családtagok, a tehetetlen barátok, magam és Ő előle. Nem voltam egy életművész, így inkább ki akartam tépni magam a történelem lapjai közül, hiszen belül már rég halott voltam. A táskámból elővettem egy doboz gyógyszert és egy üveg alkoholt. A kezeimben tartottam őket és csak arra vártak, hogy végezhessenek velem. A múlt hirtelen betört a gondolataim közé és gyorsan peregtek a szemeim előtt a szép pillanatok. A boldogság hiánya sírógörcsként tört ki rajtam, nem tudtam leállni a tombolással. Utáltam, aki voltam, utáltam az életemet és muszáj volt kiutat találnom a kínzásból. A fehér bogyók gyorsan fogytak az üvegcsékből, a vodka pedig annál is sietősebben hagyta el az üvegét. Szédültem, a fa kiálló gyökereibe próbáltam kapaszkodni, eszembe jutott, hogy el se búcsúztam tőle, remélve, hogy így könnyebb lesz neki, de most csak egyet akartam: véget vetni a szenvedésnek, a haldoklásnak. A táj elhomályosult körülöttem, a fájdalom eluralkodott egész testemen, a szívem lassulni kezdett. Az elmosódott képen valami mozgást észleltem, egy sötét emberi alak futott felém. Nem tudtam eldönteni, hogy a képzeletem játszott-e megtébolyult elmémmel, vagy tényleg az Ő hangját hallottam, ahogy a nevemet kiabálta. Valami megragadott, szemeim lehunytam és az illatát éreztem, tudtam, hogy üvöltözik velem, és elkeseredetten sír. Viszont már nem tudtam többet átölelni, vigasztaló szókkal megnyugtatni, rámosolyogni és azt mondani: Szeretlek...

Sötétség

A sötétség elragad. Nem rémlik semmi belőlem, de nem is gondolkozok ezen. A hajam, a bőröm fekete, kormos. A szívembe mar és el is veszi tőlem azt, az emlékképp megőrjít. Nem akarom látni a naivságomat, de másra nem is tudok gondolni. Mivel nincs mire. Nincsenek gondolataim. Érzéseim inkább, de azok is inkább csak voltak. Már nincsenek. Elragadt és magával vonszolt, majd eldobott, mint egy használt játékot. Mert számára az is vagyok. Csak egy játék. Érzések, önbecsülés és fájdalom nélkül. Pillanatok térnek vissza. A sötétség hirtelen kivilágosul. Egyre világosabb és világosabb lesz. Éppen a kezemet fogja, a fülembe suttog, dicsér. Azt mondja mindennél jobban szeret. És utána...? Megfogja kezem. Szorítja. A perem szélénél állunk. Ő néz előre. A túl oldalra. Én lepillantok. A veremben ott látom magam, amint a szemembe beleszöknek a sós könnycseppek. Kiabálom magamnak, hogy segíts! De mindhiába. Az agyamat elhomályosította a szerelem. Jobban szeretem az életemnél. Még mindig... Pedig akárhogy mondta, hogy nem akar velem játszadozni, pont azt tette. Tudta nélkül bántott. Minden szava, az ölelése, az illata, a mosolya, a hangja néha-néha még hallatja magát, elképzelem, ahogy azt mondja Minden rendben van!, felejteni hiába próbálnám. Nem mennem. Már a gondolat is, hogy nélküle kell, hogy éljek. Megrémít. Pedig most ez következik. És a hónapok múlásával, ha majd sikerül kimásznom, de nem fog menni... Az emléke velem él mindörökké, a fájdalom idővel enyhül, de a hiányának az érzete nem fog. Hirtelen térek magamhoz a bódult állapotból. A tekintetem még mindig olyan, mintha gondolkoznék. Üres, élettelen, üveges, halott... Letekintek még mindig látom magamat, de már nem kérek segítséget. Beletörődtem. A félelem a másodperc töredéke alatt ül az arcomra. Most nem csak nézek, látom is mi történik velem valójában. Nem tudom mik voltak, de avval tisztában voltam, hogy nem barátkozni akartak.Az agyamat elöntötte a sötétség. Látom, amint az önpusztítás magával ragad. Először csak néhány karc, mosolygok a vérvörös folyadék láttán és letörlöm. Majd napok múlván megint a pengéhez nyúlok. Most nem elégszek meg a karcokkal. Mélyen és durván a karomba állítom. Még épp, hogy nem érte el az eremet. És ettől már csak durvábbak jöhetnek. A bulik, azért, hogy elfeledjem őt. Az alkohol tompítja a memóriát, kevésbé érzem, hogy kell nekem. Ha... Legalább barátilag... De tudom, hogy... Nem elég. Belőle nem. Felpillantok. Őt keresem. Nincs itt. Nem találom. Elment. Elijesztettem azzal ami vagyok. Valóban én lennék ez? A túloldalon mozgást észlelek. Ő az. Ott van.  Elhagyott volna végleg? És...? És mi lesz azzal, hogy barátok...? Ő döntött. Én nem tartom vissza. Elment. Végleg. Letekintek megint, a fejemet nem mozdítom, nem merem. Érzek valamit... Sőt. Inkább valakit. Átkarol. Szorít. Nem enged... Lent. Ott lent is. Látom. Megfogja a csuklóm. A jobbat. Felemeli és egy penge van benne. A bal kezemet megfordítja. A csuklómhoz emeli a pengét. Egy hirtelen, magabiztos mozdulattal megvágom a kezem, de nem akartam. Nem én tettem ezt. Itt van. Mindig. Vagyis péntekenként. A bulikban. A feles poharakban, a boros üvegben, a sörös dobozban... Minél több alkohol fogy, annál erősebb az ölelése. És amikor szorosan érzem, ő irányít. Hallom a szívét. Abnormálisan gyors, már-már nem is emberi... A fájdalom megszűnik, amint meglátom a padlóra csepegő folyadékot és, amikor már magamról nem tudok. Akkor a legrosszabb. Akkor minden hirtelen egyszerre jelenik meg a fejemben. De egy valami örökké bennem fog élni. Az a kaján vigyor, amivel ez a sötét alak magával ragadott és elkapta a kezem idefent. Megfogta és magával vonszolt...

Lost in space

Vízcsobogás zúgott alig hallhatóan, a suhanó széláramlat cserjéket zörgetve próbált versenyre kelni vele. A hullámok egymáson átbukva hömpölyögtek a patak göröngyös medrében, míg a szellő, gyengéden arrébb taszigálva a leveleket, haladt a parton. Madarak gubbasztottak a magasabb lombkoronák árnyékában, torkuk mélyéről hangjegyek sokaságát szabadjára engedve, csilingelő szólamokat zendítettek meg a maguk tüneményes módján. A cserjés színpalettája újból feltöltődött a fakó tél elmúltával és beköszöntött a forró nyarat ígérő, csalóka tavasz, újabb illatokat hozva magával. A szikrázó nap átszaggatta a sűrű felhőfüggönyt, sugaraival odaadóan simogatta a még átfagyott, kemény földet. A természet tökéletesre megalkotott, idilli képébe csak egy oda nem illő tényező volt. A magasra felkapaszkodó fűben térdelt, fekete ruhában, komor tekintettel meredt a távolba. Szőke szögegyenes hajzuhatag omlott csupasz vállaira, zöld szemében szikra pattant, tüzes volt mégis élettelen. Figyelme a közeli sziklaormokra szegeződött, a kopár óriások egy másik éjsötét szépséget takartak. A csipkézett élű pilléreken egy öreg holló egyensúlyozott, farkasszemet nézve a lánnyal. A szempárok találkozása csupán egy perc erejéig tartott, de amint az állat a mélybe vetette magát, hogy a szelek szárnyán suhanjon, a nő tovább kémlelte az eget. 
Festői szépség, szavakkal leírhatatlan, amit az a madár érezhet miközben száll. Szabadság...olyan megfoghatatlan. Számomra csak egy vágyálom, de mindennél jobban szeretném, hogy a magaménak tudhassam. A holló a halál hírnöke, de nem értem jött...érzem. Ha itt hagyom ezt a helyet, angyalként szeretnék tovább létezni. Fentről vigyázhatnék, azokra akiket szeretek...de nem, nem hagyhatom még itt őket, földi formában van rám szükségük. Feleslegesek a gondolataim, olyan dolgok fogannak meg bennem, melyek nem egészségesek...nem kellene ilyen elméletekkel mérgeznem a tudatomat. Szörnyeteget nevelek bűntől tiszta, ártatlan lelkem melegágyán. Most még csak láncra verve csorgatja nyálát, de ha tovább táplálkozik félelmemből, könnyeim patakjából, képtelen leszek megfékezni csillapíthatatlan éhségét és engem emészt el. Én nevelgetem ezt a torzszülöttet, fájdalmam lapjaiból lett összeválogatva és egyre csak növekszik, készen arra, hogy cafatokra tépjen, véres ajkaimra csókot leheljen, kíméletlenül. Ha röviden, tömören, metaforák tömkelege nélkül akarnám kibökni, azt mondanám önmagamat sanyargatom, pusztítom azzal, hogy nem engedem el az édes múltat. Görcsösen próbálok kapaszkodni az emlékekbe, pedig nélkülük talán még a boldogságra is lenne halvány esélyem. De már feloldhatatlanul magamhoz láncoltam őket, messze eldobva a felejtés cifra, aranyozott kulcsát és ez az, ami tiltott gyümölccsé teszi számomra a szabadságot...
Néha rádöbbenek, hogy egy depressziós vészmadarat kovácsoltam abból a mosolygós, gondtalan lányból, aki voltam. Ilyenkor mély ráncok ülnek meg homlokomon és csak gondterhelten ingatom a fejemet. Mélyet sóhajtottam és talpra álltam. Lassan elindultam a tündérmesébe illő, mohával körbenőtt, macskaköves ösvényen a betondzsungel szmogos börtöne felé.

...A sötét sikátor rémisztően fonta körém karjait, sakkban tartotta légzésem, szívverésemet füleimben hallgattam, agyam minden lehetséges végkimenetelt lepörgetett pár pillanat alatt. A levegő nehézkesen szakadt fel tüdőmből újra és újra, végül mindig hörgésben halt el. Egy magas, torz alak hajolt fölém, vicsorgó fogain megcsillant a hold hideg fénye. Rövid ideig eltűrtem ahogy kárörvendően szavakat suttogott nekem, majd hirtelen megmarkolta karomat. Keze elszorította bennem a vérkeringést, tenyere vöröslő nyomát magam előtt láttam. Maga felé húzott ellentmondást nem tűrően...
Izzadságban úsztam, a cseppek lassan folytak le a nyakamon, amitől kirázott a hideg. Néhány vizes tincsem arcomra tapadt, hajam kócosan, kuszán ölelte körbe rémült tekintetem. Takaróm menedéke alatt, összegömbölyödve próbáltam nyugodtságot erőltetni magamra. Rémálom...már megint. Azt mondják az álmok szebbek, ott biztonságban vagyunk. A boldogság illékony, de ott örök...csupán nem valódi. Én, ha lehunyom a szemem, akkor is rémeket látok. Sehol sem mosolygok, mindig megtalálnak a lidércek. Miért? Miért tagadja meg előlem az élet a boldogságot? Mások öröméből táplálkozom, az Ő nevetése éltet, de én magam már olyan rég nem éreztem a mosolygás okát, hogy lassan azt is elfelejtem milyen érzés is az. Élettelenül lézengek, tengetem a napjaim, az életkedvem a földet súrolja. Az üresség belülről emészt fel, nincs itt már mellettem az ember, aki összetartson. Amikor a legnagyobb szükségem lenne rá csupán barátként áll mellettem, de ez nem elég. Amióta nem szoríthatom magamhoz, nem mondhatom neki, hogy szeretem, kifordult magából a lelkem. Nem vagyok önmagam és ez aggasztó. A barátaim, akik igazán ismernek, elrettenve és tehetetlenül nézik végig ahogy elhagyom magam. Nincs erőm folytatni, de még itt tart valami, ha még élőhalott formájában is, de érzem, hogy küzdenem kell tovább. Sejtelmem sincs, hogy meddig fogom így bírni, de egy biztos: Szeretem és ez a kötődés lassan, de biztosan lökdös a halál felé...

Keserédes emlékek

A sötétség fojtó, nehéz lepelként ereszkedett rám. Fülledt meleg ölelt körbe, szörnyű bűz terjengett az aprócska helyiségben. Az üres borosüvegek szilánkjai szerte-szét szóródtak a hideg, nedves konyhapadlón, ezáltal lábaimat kíméletlenül véresre karcolták. Savanyú hányás szag bódított el, félájultan próbáltam erőt venni gyenge lábaimon, hogy az ágyam ölelő karjaiba dőlhessek. Tudat alatt tisztában voltam vele, hogy semmi esélyem eljutni a hálószobámig, de küszködve próbálkoztam talpra állni. A sűrű homályban tapogatóztam valami kiszögellés után, ami segítene feltápászkodni, de csak vakon kapdostam a levegőbe elgyengült karjaimmal. Fejemet mágnesként húzta magához a talaj, szemhéjaim ólomként csukódtak le és nem volt elég erőm megtartani testemet, ami lassan elernyedt és a kemény földre zuhant. Halk koppanással csapódtam a szilánkok pengeéles hada közé, amik durván áthasították finom, fehér bőrömet. A részegség tompította érzékszerveimet, élettelenül feküdtem, fizikailag nem éreztem semmit, mégis forgott velem a világ...szédültem és kegyetlenül kínzott a lüktető fejfájás. Nem tudtam gondolkodni, akárhogy erőltettem az emlékek felbuggyanását, nem törtek felszínre, a hosszas próbálkozás kimerített és mély álomba zuhantam, ahonnan másnap is csak nehezen szabadultam ki.
A nap sugarai megtörtek a konyhaablak üvegén, aprócska szivárványokat képezve a levegőben. A fényáradatban láthatóvá vált a temérdek szálló por, ami a négy fal között rekedt, a tömény, orrfacsaró szagfelhőben. Felborított székek, poharak törmeléke a mosogatóban, lerángatott, borfoltos függönyök látványa tárult elénk. A felfordulás okozója én voltam...nem tudtam uralkodni indulataimon az alkohol hatása alatt. Szörnyetegként tomboltam lakásomban, néhány késői órán keresztül, mielőtt végleg elhagytam magamat. Most zsibbadtan hevertem a mocskos padlón és igyekeztem kibogozni kusza elmém hálóját. Üres voltam, tekintetemmel kábultan meredtem magam elé. A másnaposság minden porcikámon keresztül szaladt, miközben nehézkesen négykézlábra küzdöttem magamat. Eltámolyogtam az erkélyig és a cigarettáért nyúltam, hátha kitisztul picit a gondolkodásom a friss levegőn. Szétszabdalt koktélruhámban, kócos hajzuhataggal, az éjszakától koszosan nem éppen üdítő látványt nyújtottam az arra tévedő gyalogosoknak. Mint oly sokszor, most is megfordult a fejemben a felvetés, miszerint könnyebb lenne véget vetni mindennek és a mélybe zuhanni a negyedik emeletről. Bár most ehhez se lett volna erőm, helyette belülről ostoroztam magamat megvető szavakkal. A legjobban a tömény szánalmasságot éreztem, a felejtésre képtelenséget, ami azon-nyomban emlékeket szült. Újra éreztem ölelő karjait derekamon, simogató ujjait karomon, bódító illatát, melyet ezer közül is felismernék. Hallottam nevetését, eltudtam képzelni mosolyát...nem hagyott nyugodni a temérdek emlékkép. Könnycsepp gördült le arcomon, néztem ahogy a hamut sodorja a szél, majd összezuhantam a fal mellett és sírógörcsben törtem ki. Égette mellkasomat a hiánya, úgy éreztem meg fogok őrülni...képtelen voltam félemberként tovább élni.
Hatalmas üresség tátongott a szívem helyén...az aprócska, porcelán törékenységű szerkezet darabokban hevert mellkasomban. Az utóbbi hónapokban annyit sírtam, hogy az ember azt hinné, már elfogyott az összes könnyem, de most is egyre csak ömlött a sós áradat. A reggeli hűvös szellő megcirógatta bőrömet, mint egy gondoskodó anya, úgy simogatta szőke fürtjeimet. Ahogy lassan megnyugodtam, egyre inkább hiányát éreztem egy Aspirinnek. Remegő lábakon besétáltam a fürdőszobába, gyorsan megszabadultam szűk ruhámtól, majd egy macska kecsességével beugrottam a zuhany alá. A forró víz jótékonyan hatott a másnaposság ellen, kiélveztem minden cseppjét. A fürdő után belebújtam szőrös mamuszomba és magamra kaptam selyem köntösömet. Playboy lányokat megszégyenítően néztem ki, de a gyönyörű csomagolás vérző lelket takart. A tükörből egy megkeseredett női arc pillantott vissza rám, műmosollyal az arcán...
Alkohol, drog és egyéb felejtést biztosító szerek. Függő vagyok. Magukhoz láncoltak a fehér porok, színes tabletták. Hogy jutottam idáig? Miért nem lehetek boldog? Talán, mert a boldogságot egyenlővé tettem vele és ő sohasem lehet az enyém... Elvesztettem, pedig sosem tudhattam magaménak. Álom volt, gyönyörű álom.
Az ember lánya sokszor érezheti magát magányosnak, ha nincs élettársa, aki a nap minden percében fogja kezét és vigyáz rá. Ilyenkor józan ésszel gondolkodva pótolni szeretné a férfi hiányát, jobb esetben egy házi kedvenc közreműködésével, ekkor lép életbe a 'magányos macskás nő' kifejezés. Én viszont azok közé, a szerencsés emberek közé tartoztam, akik allergiásak a macska szőrre, így nemes egyszerűséggel maradtam csak a 'magányos nő'. Hogy miért taglalom, hogy nem lehet kis kedvencem? Magam sem tudom...olykor csak beindulnak a fogaskerekek az agyamban és mint akinek 'agymenése' van, elkezdek gondolatláncokat fűzni a jelentéktelen dolgokból is. Az elmúlt idők tapasztalatával élve úgy érzem, senki más nem ért meg, nem lát úgy a vesémbe, mint én magam. Szóval önmagammal tárgyalok...remek, azt hiszem tényleg meg fogok őrülni. 
A mai nap oly jelentéktelen volt, mint az összes többi kedd. Egyedül, semmittevéssel tengettem óráimat, hosszan elnézve az ablakból elterülő tájat. Hét óra tájt kattogott az ódon, aranyozott szegletű, tölgy falióra. Megnyugtató, ütemes hangzása mellé már csak egy hatalmas, családi békét árasztó kandalló hiányzott, ropogó fával és vörösen izzó, kicsapongó lángnyelvekkel. Államat karjaimon pihentettem; egyenesen bámultam a maszatos ablaküvegen keresztül. A láthatárt narancsos árnyalatba vonta a lemenő nap, huncutul egy kevés rózsaszínt is a színkompozícióba csempészve. Nyírfák susogtak egy kisebb facsoportban, néhány kutyát sétáltató ember nevetését díszítette a tompa madár csicsergés. Élettel volt megtelve a szemet gyönyörködtető látvány, én mégis szellemként ültem a nehéz, vörös brokátfüggönyök mellett. Hanyagul elnyúltam a bársony kanapén és a monoton plafonra szegeztem tekintetemet. Körülbelül annyi élet volt bennem, mint egy összeaszalódott múmiában. Magasra emeltem jobb karomat, míg a másikkal végig simítottam csuklómat. Apró barázdákat lehetett érezni, begyógyult vágásokat...

Magány

A tüdőm friss, levendula illatot hozó levegővel telt meg újra és újra. Bódultan szívtam magamba az éjszaka hűvös, tavaszi aromáját. Ellazultan, zsibbadt végtagokkal feküdtem a fagytól kemény földön, miközben tekintetem a sötétkék égboltra tapadt. A hideg szellő fürge táncot lejtett a bőrömön, majd kacéran bele dúrt gesztenyebarna fürtjeimbe. A csillagok, mint megannyi szikrázó tünemény keltek versenyre, az engem körülvevő szentjánosbogarakkal, míg a levelibékák kórusa kíséretet adott a tücskök monoton ciripeléséhez.
 Nyugodt este elé néztem én és a gondolataim. Lassan erőt vettem lábaimon, majd ellöktem magam a mágnesként vonzó talajtól. Egy öreg fűzfa felé vettem az utamat, egy alig kitaposott ösvény terelte lépteim. Sosem jártam még ott, de valamiért tudtam, hogy valami vár rám és egy titokzatos, ösztönző suttogás nem hagyott nyugodni. Egészen halk, zizegő hangként telepedett a tudatomra, majd fojtó ködként fedte be az agyam minden egyes pontját. Fullánkként tört be gondolataim közé és egyre erősödött bennem. Gyorsabb tempóra ösztönözte lábam és egyre csak azt hallottam 'Menj! Menj!'. Nem bírtam megállásra parancsolni fáradt lábaimat, a torz kántálás a fejemben erősebb volt nálam. Fél órája küszködtem az ismeretlen suttogással, míg hirtelen megtorpantam. Egy megviselt kérgű, sötét lombú fűz nézett le rám a magasból. Csak álltam és bámultam meredten a fára, melyen az idő vasfoga mély nyomokat hagyott maga után. A torkomban lüktetett a szívem és egy kis idő elteltével arra lettem figyelmes, hogy más zajt nem is hallok, hisz az éjszaka szerenádja messze elkerülte ezt a helyet. Elmerengve álltam a messze nyúló gyökerek között és hagytam, hogy a fűzfa ágai cirógassanak. Megbűvölve, öntudatomon kívül odaléptem a fatörzshöz, majd lassan éreztem ahogy a testemből kirántják az erőt és már nem tudom tartani a saját súlyomat. Hipnotizálva, elgyengülten, tehetetlenül a földre zuhantam, mint egy darab jéghideg kő. 'Mi történt velem?'. 'Hogy kerültem ide?'. A kérdések lavinaként áradtak volna, de a számon egy hang se jött ki. Némán, üveges szemmel ücsörögtem a magas fűben, velem szemben pedig egy másik alak. Reszketni kezdtem, ahogy a homályos személy felém hajolt, sötét teste az enyémhez ért, éreztem ahogy átkarolt, majd hirtelen eltűnt. 'Miért játszol velem?'. Az idegen értette a ki nem mondott szavakat is, de nem akart válaszolni. 'Te hoztál ide, tudom!'. 'Mutasd magad!'. A rejtélyes alak így folytatta még egy darabig, felbukkant és eltűnt az éjszakában. Csendben vártam a végítéletet, hiszen tudtam, hogy ő is arra vár. 'Kérlek ne tedd ezt, inkább lépjük túl gyorsan a végszó küszöbét!'.
Az arany napsugarak óvatosan kúsztak fel a takarómon, lassan végig nyújtózkodtak egészen az arcomig. Az erős fényáradat ébredésre nógatta testemet és szemeim óvakodva kinyíltak. Lenge pizsamám a rémálmok okozta izzadságban úszott, szemem sarkában könnycseppek ültek, az indulásra várva. Kómás tekintettel másik oldalamra fordultam és epekedve tártam karjaim a mellettem álló üres hely felé. Üres volt. A megnyugvást adó karok már nem szorítottak magukhoz. Üres volt. Zöldes-barna szemei már nem mosolyogtak többet rám. Üres volt. Teste már nem font körbe biztonságot sugallva. Üres volt. Nevetése eltűnt... eltűnt, örökre. 'Hát itt a végítélet?!'. 'Ha őt elvetted tőlem, kérlek vigyél magaddal engem is....'. És a megtört lány újból álomba sírta magát.

Az utolsó tánc

Elvékonyodó sikoly, vérfoltok a márványpadlón, csörgő fémláncok, nehéz hörgések, és mindebből csak a félelem érzete maradt meg, mire a Nap az ablakpárkányom szélét érintette. Napok óta, ha lehunytam a szememet, rémálmok hálójában küzdöttem végig az éjszakákat. Hosszas estém testemen hagyta nyomait: mély, fekete karikákat festett művészien hulla sápadt arcomra. Megkínzott élőholt módjára kecmeregtem ki franciaágyamból, majd ezzel a tempóval elvánszorogtam a konyháig. A kis, kerek óra ütemesen kattogott, a kávé ráérősen rotyogott, a teasüti pedig kellemesen ropogott a számban, miközben az énekesmadarak csendben, megfagyva gubbasztottak az ébenfa vékony ágain. A jégcsapok olvadtak, a hó erőtlenül latyakká változott, a tél lassan átadta a stafétabotot a tavasznak. A ház halk zajait az ébresztőóra éles berregése törte meg, a mutató hat órát jelzett. A fakó pamut felső és a kopott farmernadrág, amit magamra rángattam passzolt a hangulatomhoz; unott, sivár és kedvtelen.
A napom szürke volt, mint az égen pöffeszkedő gomolyfelhő, és én csak arra vártam, hogy kiszabaduljak a monoton papírmunka dzsungeljéből. A csuklómon díszelgő apró kvarcóra aranyozott mutatója az öt óra felé közeledett, ami azt jelentette, hogy végre magam mögött tudhattam irodám téglafalainak börtönét. A forgáccsal szórt járdán tompán kopogott a csizmám sarka. Az én csizmám sarka és egy idegen cipő sarka. Követett. "Kipp-kopp". A léptek már a Főutca óta nem hagytak magamra. "Kipp-kopp". A szívem a torkomban zakatolt, gyorsítottam a tempómon. Szinte már futva igyekeztem a balett terem felé, és amint lefordultam az utca sarkon, megnyugtatott sárga falainak látványa. Nagy erővel berontottam, és a tölgyfa ajtó fájdalmasan jajdult fel. Hajam összekócolódott, ruhám elmozdult, izzadság cseppek szánkáztak kipirosodott bőrömön, a levegőt pedig szaporán kapkodtam. A tánctanárnőm komoran nézett rám szögletes szemüvege mögül, orrát felhúzva, jéghideg hangján szólt hozzám:
- Ms. Kendrick, késett és durván berontott, akárcsak egy vadállat. Ez a viselkedés tűrhetetlen! - lenézően tovább sétált, én pedig megalázott alattvalóként siettem be az öltözőterembe. Koszos, mindent túlélt hátizsákomat hanyagul ledobtam, és az ovális tükör elé botorkáltam. Szétzilált külsőm teljes mértékben elütött a táncterem makulátlan szépségétől, szégyelltem is magam a megjelenésem miatt. Hozzá láttam rendbe szedni magam; a púder fehér felhőben porzott körülöttem, a szemfesték apró pacákat hagyott a tükrön, arcomat művészi pontossággal festettem, porcelán babához hasonlóan. Hajamat szoros kontyba fogtam egy halvány rózsaszín selyemszalaggal, majd magamra igazítottam a dresszt, a tütüt és a balettcipőt. 
Az öltözőből tizennégy egyforma táncos lépett ki; ugyanaz a komoly tekintet, egyenes tartás, kimért pontosság és karcsú alak. Az edzés ugyanebben a tökéletes harmóniában folyt le, mint ami a lányok arcára volt erőltetve.
- Most a dégagé, ugorj, kezet lendíts, spicc! - Mrs. Gray éles hangja, pengeként hasított végig a levegőben. A zongorista ellentmondást nem tűrően követelte a hangszertől a magas hangokat. A lányok robotként, összhangban ismételték a lépéseket, mozdulatokat, majd egyazon pillanatban megálltak és végre kifújhatták magukat. Az öltöző pár perc alatt kiürült, és már csak én ügyetlenkedtem a spicc cipő fűzőjével. Nyolcat ütött a hatalmas fali óra és elindultam a kijárathoz, a tükörtermen keresztül. A sarokban álló fényes, fekete hangszer a zongorista nélkül hallgatott, a diófák ágai csontos ujjakként kopogtattak a hatalmas ablakokon. "Kopp-kopp". Ismét cipőkopogás ütötte meg a fülemet. A levegő szaporábban járt ki-be a tüdőmben, feszült figyelem lett úrrá rajtam. "Kipp-kopp" hallottam ismét az ismeretlen közeledtét. Féltem, védtelennek éreztem magamat. A tükörképeim rémülten néztek vissza rám, ők is ugyanolyan tehetetlenek voltak, mint én. "Kopp-kopp". "Kopp-kopp". Majd hirtelen elhallgatott a tompa kopogás. A hátamon felállt a szőr, a libabőr végig cikázott egész testemen, egy leheletet éreztem a nyakamon. A hideg penge a torkomhoz tapadt és ő csak annyit suttogott:
- Megvagy.. - majd beteljesítette halálos ítéletemet. A gyilkosom bőrkabátja zsebébe csúsztatta az ezüst pengét, és kisétált a hátsó ajtón. "Kipp-kopp". A léptek távolodtak holttestemtől, mely mereven, szokatlan pózban feküdt. Lila szám 'ó' betűt formázva kért segítséget, de a sikoly bent ragadt és már soha többet nem tudott felszakadni. Hófehér bőrömön apró gyöngyökként ültek a vércseppek, csipkés ruhámat vörösre mázolták. A tükrökből üveges szemmel tekintettem vissza élettelen testemre...