Sötétség

A sötétség elragad. Nem rémlik semmi belőlem, de nem is gondolkozok ezen. A hajam, a bőröm fekete, kormos. A szívembe mar és el is veszi tőlem azt, az emlékképp megőrjít. Nem akarom látni a naivságomat, de másra nem is tudok gondolni. Mivel nincs mire. Nincsenek gondolataim. Érzéseim inkább, de azok is inkább csak voltak. Már nincsenek. Elragadt és magával vonszolt, majd eldobott, mint egy használt játékot. Mert számára az is vagyok. Csak egy játék. Érzések, önbecsülés és fájdalom nélkül. Pillanatok térnek vissza. A sötétség hirtelen kivilágosul. Egyre világosabb és világosabb lesz. Éppen a kezemet fogja, a fülembe suttog, dicsér. Azt mondja mindennél jobban szeret. És utána...? Megfogja kezem. Szorítja. A perem szélénél állunk. Ő néz előre. A túl oldalra. Én lepillantok. A veremben ott látom magam, amint a szemembe beleszöknek a sós könnycseppek. Kiabálom magamnak, hogy segíts! De mindhiába. Az agyamat elhomályosította a szerelem. Jobban szeretem az életemnél. Még mindig... Pedig akárhogy mondta, hogy nem akar velem játszadozni, pont azt tette. Tudta nélkül bántott. Minden szava, az ölelése, az illata, a mosolya, a hangja néha-néha még hallatja magát, elképzelem, ahogy azt mondja Minden rendben van!, felejteni hiába próbálnám. Nem mennem. Már a gondolat is, hogy nélküle kell, hogy éljek. Megrémít. Pedig most ez következik. És a hónapok múlásával, ha majd sikerül kimásznom, de nem fog menni... Az emléke velem él mindörökké, a fájdalom idővel enyhül, de a hiányának az érzete nem fog. Hirtelen térek magamhoz a bódult állapotból. A tekintetem még mindig olyan, mintha gondolkoznék. Üres, élettelen, üveges, halott... Letekintek még mindig látom magamat, de már nem kérek segítséget. Beletörődtem. A félelem a másodperc töredéke alatt ül az arcomra. Most nem csak nézek, látom is mi történik velem valójában. Nem tudom mik voltak, de avval tisztában voltam, hogy nem barátkozni akartak.Az agyamat elöntötte a sötétség. Látom, amint az önpusztítás magával ragad. Először csak néhány karc, mosolygok a vérvörös folyadék láttán és letörlöm. Majd napok múlván megint a pengéhez nyúlok. Most nem elégszek meg a karcokkal. Mélyen és durván a karomba állítom. Még épp, hogy nem érte el az eremet. És ettől már csak durvábbak jöhetnek. A bulik, azért, hogy elfeledjem őt. Az alkohol tompítja a memóriát, kevésbé érzem, hogy kell nekem. Ha... Legalább barátilag... De tudom, hogy... Nem elég. Belőle nem. Felpillantok. Őt keresem. Nincs itt. Nem találom. Elment. Elijesztettem azzal ami vagyok. Valóban én lennék ez? A túloldalon mozgást észlelek. Ő az. Ott van.  Elhagyott volna végleg? És...? És mi lesz azzal, hogy barátok...? Ő döntött. Én nem tartom vissza. Elment. Végleg. Letekintek megint, a fejemet nem mozdítom, nem merem. Érzek valamit... Sőt. Inkább valakit. Átkarol. Szorít. Nem enged... Lent. Ott lent is. Látom. Megfogja a csuklóm. A jobbat. Felemeli és egy penge van benne. A bal kezemet megfordítja. A csuklómhoz emeli a pengét. Egy hirtelen, magabiztos mozdulattal megvágom a kezem, de nem akartam. Nem én tettem ezt. Itt van. Mindig. Vagyis péntekenként. A bulikban. A feles poharakban, a boros üvegben, a sörös dobozban... Minél több alkohol fogy, annál erősebb az ölelése. És amikor szorosan érzem, ő irányít. Hallom a szívét. Abnormálisan gyors, már-már nem is emberi... A fájdalom megszűnik, amint meglátom a padlóra csepegő folyadékot és, amikor már magamról nem tudok. Akkor a legrosszabb. Akkor minden hirtelen egyszerre jelenik meg a fejemben. De egy valami örökké bennem fog élni. Az a kaján vigyor, amivel ez a sötét alak magával ragadott és elkapta a kezem idefent. Megfogta és magával vonszolt...