A zongora billentyűi nyikorogtak, amikor lenyomtad őket. Olyan,
mint egy jól megírt könyv. A zenében is te vagy a főszereplő, csak bele kell
képzelned magad, a fantáziád állíthat meg egyedül. Éppen egy olyan résznél
tartottam, ami teljesen beleillik az idilli kis világomba. A hátborzongató hang
még jól is jött, ahhoz, hogy élet hűbb legyen, a történet kerek egész volt.
Egyenes választ adott a kérdésekre. A morbiditásomat kifejező versenyművem a
világon ismert volt, és csak én láttam meg benne a szörnyeteget. Egy tükröt
nyújt felém, amit nem hagyhatok figyelmen kívül. De ilyenkor mindig a dallam
jár a fejemben, hogy minél kecsesebbnek látszódjon még a legapróbb ki mozdulat
is, hogy ne mutassak egy cseppet sem a múltat körülívelő fájdalom… A fejem bele
volt temetve a zongora elegáns sávozásába, nem kellett volna. Annyira lekötötte
a figyelmem, hogy nem vettem észre a veszélyt. Egy hirtelen zajra végre sikerült
magamhoz térnem. Feleszméltem és megtöröltem csuklómmal a homlokomat, vékony
rétegben rákenődött akaratlanul is a rubintként csillogó hideg folyadék.
Felvettem a dallamot tovább játszó hangszer mellől az éles tárgyat és
elindultam felfele. Nem tudom mi lehetett az, ami ily módon megijesztett, de
minél gyorsabban, hangot nem hallatva másztam fel a régi lépcsőn. A házban
körbenézve azt se tudtam, hogy hol vagyok. Egy régi, romos, poshadt és penészes
öreg ki viskóban voltam, a viktoriánus korabeli szépségével együtt. Az
aranyozott szélek már eltűntek, a fa megrothadt és egy különös szag lengte be
az egészet. Kén. „Mit kereshet kén szag
idebent?„ Nem tudom, olvastam már róla valahol, de nem emlékszem. A fehér,
könnyed ruhámba belekapott a szél. Az ablakok egyszerre nyíltak ki, hatalmas
zajt keltve. Oda-vissza csapkodták a falat, a festéket leverve róla. Némán
kellett, lélegzetemet visszafojtva egy helyben kuporognom. A hányinger kerülgetett, muszáj volt valamit
tennem. Megpróbáltam megmozdulni, de a végtagjaim nem fogadtak szót nekem. Egy
eddig ismeretlen kéz tapintását éreztem a vállamon. Lassan átnéztem a jobb
vállam felett. Semmi. Megint hozzámért. A bal vállam felé fordítom a
tekintetemet. Semmi. Az égvilágon nincs itt semmi. A lábam már engedelmeskedett
a szónak és nagy nehezen feltápászkodtam. Lefelé vettem az irányt, de csak egy
helyben maradtam. A hajamban éreztem egy kéz szorítását, megmarkolta az egészet
és felkapott. Magam körül hadonásztam, de a kezemet érő foltok és karmolások
kivételével nem éreztem semmit. „Az előbb még sima volt az egész. Valami, ami
nincs itt, mégis itt van… Egy furcsa érzés ült a fejemben. Mintha meg akarnék
halni. De én nem akarok. Mitől lehet ez?” Az eddig világos szobából távozott a
napsugarak biztonságot nyújtó fénye, idővel eluralkodott a sötétség. Nem akarok
meghalni…
Az utolsó emlékem halovány. Egy előadáson lehettem. Most pedig egy
kórházi ágyról keltem fel. Körülöttem rengeteg dália. De most nem volt semmi.
Hányinger, gyomorfájás, bőrpír, orrfolyás… Semmi. Kigyógyultam volna az allergiából,
azt kétlem. Az ajtón kiléptem és köszöntem a barátaimnak, akik egy orvossal
beszélgettek. Mindannyian szomorúan néztek el a semmibe, és rám se néztek. Akárkihez próbáltam szólni, senki sem
válaszolt. Mi történt az emberekkel? A tükör
mellett mentem el, de bele se néztem. Még jó is, hogy nem néztem bele.
Megrémített volna a látvány. Egész
napokat sétáltam fel alá az egész városban, egyszer sem köszöntek, kérdeztek volna
rá, hogy mi történt velem. Olyan zavaros
volt az egész. Nem voltam éhes, szomjas, de még fáradt sem. Már harmadik napja,
hogy megállás nélkül csak megyek. Válaszokat vártam, de csak kérdéseket kaptam.
A gondolkodás sose vezetett jóra. Mindig csak kérdések jutottak eszembe,
válaszok sose… Megint! Itt volt az érintés. Már több is rémlik. Egy dallam… A
gondolatmenetem félbeszakadt, ugyanis megláttam magam egy tükörben. Vagyis nem
láttam meg magamat. Egy dallam, ami a halálba vitt. Az érintéshez már kép is
társult. Kiabálni akart, de a hangját nem hallottam. A fekete köd fojtogató szaga megcsapta az
orromat. Az egész lénye gonosz, kétségbeesés, szomorúság, kegyetlenség. Az
egész lény úgy festett, mint egy a Gyűrűk ura filmbeli balrog. A tekintete
szinte meggyújtott mindent maga körül, a füst, ami keletkezett megfojtotta, aki
belélegezte, ha ebbe nem halt volna még bele, akkor a puszta kezével egy
másodperc alatt kitöri a nyakát. Kén. Ettől volt kén szag az egész házban. A
kezét nyújtja felém, de nem akarom megfogni. Valami a fejemben azt suttogta: „Ő
volt, aki némán, árvát játszva megragadott a hajadnál fogva és életedet
elragadta tőled!” Erre a mondatra vérszemet kapva támadtam rá gyilkosomra.
Parányi testemet könnyen elkapta és a földhöz is dobta egy kis lendítéssel. A
beton betört körülöttem, az emberek végre odafigyeltek rám. Csak éppenséggel
nem tudták, hogy mi miért történik. Alig bírtam felkelni, olyan érzésem volt, mintha
még egyszer meghalnék. A napot bámultam, s az jelezte, hogy nem kér a
társaságomból. Gyengéd mozdulatokkal legördült a horizontról és narancssárgásra
festette az idilli rózsaszín felhőpaplant. Még a Nap se támogat… Bele kéne
törődnöm a sorsomba. Egy meggyötört zongorista vagyok, akit már egy óra után
elfelejtettek, a halálhírem nem rengette meg az világot. Többet képzeltem
magamról, mint aki voltam. Egy szerencsétlen romhalmaz vagyok, voltam és
leszek. Várom a beteljesedést, de nem jön. Csak néz rám a tüzes tekintetével. Nem
akar megölni…? Mégis mire vágyik oly haragos természete? Arra, hogy küzdjek
ellene? Megnézheti azt magának… Mintha a gondolataimban járt volna. Ebben a
pillanatban odajött, megfogta a torkomat és hirtelen megláttam benne, amit ez
idáig szerintem senki sem. Egy gyönyörűséges kék szempár könnyekben úszva nézett
vissza rám. Elmosolyodtam és magammal húztam a halálba.
