Fatal error

A réten a kis állatok futkároztak. Senki sem törődött velük, nem gondozta őket senki. Csak az én szokásom volt a meglátogatásuk és, ha már ott voltam, akkor meg is szeretgettem a kis bolyhosokat. Miért nem keresik a társaságukat? Pedig igazán ennivalók… A ruhám a földre rogyott, az alja már fűzöld volt, az uszályom körülöttem szétterült. A nyulak közelebb jöttek élelmet remélve, de nem volt nálam. A kastélyban kimaradt étel szűkében voltunk, a zöldség alig akart megteremni, a péknek nem volt ideje cipókat, kenyereket sütni. Nagyon sajnáltam, megsimogattam a kis buksijukat és elmentem. Ahogy a szél fújta a szoknyám selyem rétegét, minden lépésnél gyűrődött az anyag, de mindez oly kecsesnek hatott, hogy még az idősebb bárónők is megirigyeltek volna, ha látják. Az erdőn keresztül kellett hazamennem. A mosolygós fák zorddá és komorrá váltak, a nappal kezdett eltűnni az égbolt alján és a Hold uralma alá vonta a csillagokat, a sötétséget. Az égkék eget mintha a rideg felhők el akarták volna rejteni előlünk a látványt, a világosságot. A hátam mögé pillantva egy sötét alakot láttam a momentum erejéig. Inkább arra fogtam, hogy biztos csak fáradt vagyok. Lábamat lábam után raktam egy gyerekes ritmust követve. Dalolásztam, figyelmemet lekötve. Hazaérvén meleg vacsora és cipó várt. A nyuszik jutottak az eszembe. Élelmet vártak, és mit kaptak? SEMMIT. A szerény vacsora után elfogott az álmosság. A lépcső minden foknál sikított egyet, ezzel is jelezve haladásom tempóját és irányát.  Az az érzés fogott el, hogy vissza kell térnem a földszintre. Megfordultam, s óvatosságomat a lépcső is megköszönte. Tekintetemet a lépcső aljára szegeztem, de gyorsan elkaptam a fejem és avval a mozdulattal száznyolcvan fokos fordulatot vettem, a fa reccsent és szolgálatát feladva a mély felé zuhantam. Bátyám gyors reakciója nélkül halott lennék. A kezei erősen szorították a karomat.  A halál gondolatával játszadoztam. Felhúzott és végre kimertem nyitni a szememet. Amikor tekintetünk találkozott, visszatükröződve megláttam félelmem tárgyát. A vállam fölé tekintettem a tükörképben és egy sötét moszat tűnt el a lépcső végéből. Pár pillanatig csak bámultam magam elé. Vajon mi lehetett? Bátyám aggódó pillantására tértem magamhoz. Választ várt a fel sem tett kérdésére, de én csak megráztam a fejem és egy erőltettet mosollyal illettem. Figyelve minden lépcsőfok tűrőképességére és a csiga tempójával vetekedve értem fel az emeletre. Végig feszengtem a nyugtalanságot éreztető tekintete miatt, amivel utánam nézett.  A dézsában megmártóztam, s gyorsan felöltöttem a pizsamámat magamra. Bevetettem magam a hűsítő paplantengerbe és az álom lecsukta a szemhéjaimat.  Az ablakon besüvített a dermesztő lehelet, de még ez sem vert fel mélységes álomképeim sokaságaiból. Jéghideg testemet reggel a napsugarak játszadozása kezdte felmelegíteni.

 Vele aludtam el, vele álmodtam és az ő gondolata ébresztett. Az agyamba fészkelte magát és mesterien szennyezte, mérgezte meg. Azt hiszik, hogy nem tudok arról, hogy hogyan kerültem ide… Régen történt, még csak hat éves lehettem mikor véletlen folyamán érdekes beszélgetés részese lehettem egy kulcslyuk és fülem segítségével. Édesanyám, Anne és apám, Martin a sorsomról folytatott eszmecserét. Fiatal voltam, nem ostoba. Akkortájt rengeteg ember vesztette életét a rablótámadások során a faluban. Egy szegény gazdálkodó családból származom. Martin először el akart dobni magától, a mai napig nem tudom miért. Anne viszont kiállt értem. Erre a pár mondatra visszagondolva mindig melegség tölti el a szívemet. „Egy hat éves kislányról beszélsz! A szülei nem élnek. A mi feladatunk, hogy szép és okos hölgy legyen majd belőle idővel. Mindig is szerettem volna egy kislányt, te is tudod. Kérlek! Majd én gondját viselem, elaltatom, megnyugtatom, ha rosszat álmodik, vele leszek bármi is történjék. „ Martin csak bámult és egy helyben állt, majd magához húzta hitvesét és átölelte. Ekkor lépteket hallottam a folyosó vége felől, Adam volt az. Már akkor minden pillanatban, amikor hirtelen megláttam dobbant egyet a szívem. Hat éve korom óta szerelmes vagyok. A saját bátyámba és ő is viszonozná. Láttam a szemébe. Nem úgy néz rám, mint a többi fiú a húgukra. Nem vagyunk vértestvére, de úgy neveltek minket, mindenki úgy tudja, hogy rokonok vagyunk. Nem tudok kitörni a hétköznapok megvetéséből és elrugaszkodni. Egy másik ember életének húrjait pengetem. Tizenhatodik életévemet betöltvén gondolom felesleges időtöltésnek. Napok telnek napok után áhítozva a viszonozhatatlan szerelem után. Az ajtó nyílására felkaptam a fejem. Adam állt előttem, felültem az ágyon és a hajamat igazgattam. Nem szólt egy szót sem. Odasétált lomhán elém, megfogta a kezem, leengedte a testem mellé és magához ölelt. Forrón izzott a teste, de nem hagyta, hogy szóhoz jussak. A szeme könnyezett. Ennyire megijedt volna tegnap? Nem ez más volt. Már beszédre nyitottam volna a szám, de ekkor jól időzítve ajkait az enyémekhez érintette és nem hagyta szabadulni őket percekig. Mindennek vége. Végzetes hibát követünk el.  A gondolatok csak ostoroztak.  Sötétbarna szemeivel rám néz. Félelem van a szemében.  Soha nem láttam még ilyennek.  A szeme mindent elárul, csak nem tudom megfejteni őket. Megnyugtatását remélve magamhoz ölelem. Nem akarom ereszteni, de szinte elzárom tőle a levegőt. Elengedem, de ő csak hozzám bújik. A sós cseppek meglepetésként értek. Felemeltem a fejét, adtam egy puszit az arcára és mélyen a szemébe tekintettem. Ordítani akar, de egy szó nem hagyja el a száját. Az ajtó fele nézek és arcára kiült a rémület. Egy hang suttogta a fülembe: „Megöltem! Megöltem mindet!”

Némán és Árván..

 

"A billentyűkön pötyögve"

A zongora billentyűi nyikorogtak, amikor lenyomtad őket. Olyan, mint egy jól megírt könyv. A zenében is te vagy a főszereplő, csak bele kell képzelned magad, a fantáziád állíthat meg egyedül. Éppen egy olyan résznél tartottam, ami teljesen beleillik az idilli kis világomba. A hátborzongató hang még jól is jött, ahhoz, hogy élet hűbb legyen, a történet kerek egész volt. Egyenes választ adott a kérdésekre. A morbiditásomat kifejező versenyművem a világon ismert volt, és csak én láttam meg benne a szörnyeteget. Egy tükröt nyújt felém, amit nem hagyhatok figyelmen kívül. De ilyenkor mindig a dallam jár a fejemben, hogy minél kecsesebbnek látszódjon még a legapróbb ki mozdulat is, hogy ne mutassak egy cseppet sem a múltat körülívelő fájdalom… A fejem bele volt temetve a zongora elegáns sávozásába, nem kellett volna. Annyira lekötötte a figyelmem, hogy nem vettem észre a veszélyt. Egy hirtelen zajra végre sikerült magamhoz térnem. Feleszméltem és megtöröltem csuklómmal a homlokomat, vékony rétegben rákenődött akaratlanul is a rubintként csillogó hideg folyadék. Felvettem a dallamot tovább játszó hangszer mellől az éles tárgyat és elindultam felfele. Nem tudom mi lehetett az, ami ily módon megijesztett, de minél gyorsabban, hangot nem hallatva másztam fel a régi lépcsőn. A házban körbenézve azt se tudtam, hogy hol vagyok. Egy régi, romos, poshadt és penészes öreg ki viskóban voltam, a viktoriánus korabeli szépségével együtt. Az aranyozott szélek már eltűntek, a fa megrothadt és egy különös szag lengte be az egészet. Kén. „Mit kereshet kén szag idebent?„ Nem tudom, olvastam már róla valahol, de nem emlékszem. A fehér, könnyed ruhámba belekapott a szél. Az ablakok egyszerre nyíltak ki, hatalmas zajt keltve. Oda-vissza csapkodták a falat, a festéket leverve róla. Némán kellett, lélegzetemet visszafojtva egy helyben kuporognom.  A hányinger kerülgetett, muszáj volt valamit tennem. Megpróbáltam megmozdulni, de a végtagjaim nem fogadtak szót nekem. Egy eddig ismeretlen kéz tapintását éreztem a vállamon. Lassan átnéztem a jobb vállam felett. Semmi. Megint hozzámért. A bal vállam felé fordítom a tekintetemet. Semmi. Az égvilágon nincs itt semmi. A lábam már engedelmeskedett a szónak és nagy nehezen feltápászkodtam. Lefelé vettem az irányt, de csak egy helyben maradtam. A hajamban éreztem egy kéz szorítását, megmarkolta az egészet és felkapott. Magam körül hadonásztam, de a kezemet érő foltok és karmolások kivételével nem éreztem semmit. „Az előbb még sima volt az egész. Valami, ami nincs itt, mégis itt van… Egy furcsa érzés ült a fejemben. Mintha meg akarnék halni. De én nem akarok. Mitől lehet ez?” Az eddig világos szobából távozott a napsugarak biztonságot nyújtó fénye, idővel eluralkodott a sötétség. Nem akarok meghalni…

Az utolsó emlékem halovány. Egy előadáson lehettem. Most pedig egy kórházi ágyról keltem fel. Körülöttem rengeteg dália. De most nem volt semmi. Hányinger, gyomorfájás, bőrpír, orrfolyás… Semmi. Kigyógyultam volna az allergiából, azt kétlem. Az ajtón kiléptem és köszöntem a barátaimnak, akik egy orvossal beszélgettek. Mindannyian szomorúan néztek el a semmibe, és rám se néztek.  Akárkihez próbáltam szólni, senki sem válaszolt. Mi történt az emberekkel?  A tükör mellett mentem el, de bele se néztem. Még jó is, hogy nem néztem bele. Megrémített volna a látvány.  Egész napokat sétáltam fel alá az egész városban, egyszer sem köszöntek, kérdeztek volna rá, hogy mi történt velem.  Olyan zavaros volt az egész. Nem voltam éhes, szomjas, de még fáradt sem. Már harmadik napja, hogy megállás nélkül csak megyek. Válaszokat vártam, de csak kérdéseket kaptam. A gondolkodás sose vezetett jóra. Mindig csak kérdések jutottak eszembe, válaszok sose… Megint! Itt volt az érintés. Már több is rémlik. Egy dallam… A gondolatmenetem félbeszakadt, ugyanis megláttam magam egy tükörben. Vagyis nem láttam meg magamat. Egy dallam, ami a halálba vitt. Az érintéshez már kép is társult. Kiabálni akart, de a hangját nem hallottam.  A fekete köd fojtogató szaga megcsapta az orromat. Az egész lénye gonosz, kétségbeesés, szomorúság, kegyetlenség. Az egész lény úgy festett, mint egy a Gyűrűk ura filmbeli balrog. A tekintete szinte meggyújtott mindent maga körül, a füst, ami keletkezett megfojtotta, aki belélegezte, ha ebbe nem halt volna még bele, akkor a puszta kezével egy másodperc alatt kitöri a nyakát. Kén. Ettől volt kén szag az egész házban. A kezét nyújtja felém, de nem akarom megfogni. Valami a fejemben azt suttogta: „Ő volt, aki némán, árvát játszva megragadott a hajadnál fogva és életedet elragadta tőled!” Erre a mondatra vérszemet kapva támadtam rá gyilkosomra. Parányi testemet könnyen elkapta és a földhöz is dobta egy kis lendítéssel. A beton betört körülöttem, az emberek végre odafigyeltek rám. Csak éppenséggel nem tudták, hogy mi miért történik. Alig bírtam felkelni, olyan érzésem volt, mintha még egyszer meghalnék. A napot bámultam, s az jelezte, hogy nem kér a társaságomból. Gyengéd mozdulatokkal legördült a horizontról és narancssárgásra festette az idilli rózsaszín felhőpaplant. Még a Nap se támogat… Bele kéne törődnöm a sorsomba. Egy meggyötört zongorista vagyok, akit már egy óra után elfelejtettek, a halálhírem nem rengette meg az világot. Többet képzeltem magamról, mint aki voltam. Egy szerencsétlen romhalmaz vagyok, voltam és leszek. Várom a beteljesedést, de nem jön. Csak néz rám a tüzes tekintetével. Nem akar megölni…? Mégis mire vágyik oly haragos természete? Arra, hogy küzdjek ellene? Megnézheti azt magának… Mintha a gondolataimban járt volna. Ebben a pillanatban odajött, megfogta a torkomat és hirtelen megláttam benne, amit ez idáig szerintem senki sem. Egy gyönyörűséges kék szempár könnyekben úszva nézett vissza rám. Elmosolyodtam és magammal húztam a halálba.