Zártosztály

Színtelen napok sokasága vár rám a nyári szünetben. A légzés nehézkes, a szoba szaga nagyon dohos. Legalább két cső áll ki a karomból. Nem nagyon látom a magam körül lévő világot. Minden fehér és fényes. Hallottam néha kósza kommunikációkat, de mindhiába. Az agyam nem dolgozta fel a bejövő információkat. Azt hiszem… ha jól tudom, akkor ez egy magánklinika. Egy kórházban képtelenség lenne ez a csend és a zsúfoltság miatt az is, hogy egyedül legyek egy szobában. Megkértem őket, hogy ne szóljanak orvosnak, ha bármi történne, erre tessék… Megint itt.

Valaki behozza a nyári Nap melegét, megsimogatja a homlokom, megragadja a kezem és forró csókkal illet homlokomat. Az illata édesebb mindennél. A szemeim érzékelik a színeket. Látom aranyló tincseit, mosolygó égkék szemeit. Itt van. Ő az.

Megkaptam, amire titkon vágytam. Színnel telítettek lettek napjaim, az állapotom javul. Már naponta többször is bejön, sokat beszélgetünk. Egy hónap után már kint sétálunk a kertben. Olyan sokat nevettünk aznap.

Átlagosnak, szépnek és normálisnak érzem magam. Már önállóan tudok fürödni, megaláztató, amikor más mosdat. A gondolatok cikáznak a fejemben. Rosszul vagyok. Kiabálni szeretnék, hangnak nyoma sincs a teremben. Szétnézek és egy különösen kellemetlen szag facsarja meg orromat. Halottak. Halottak mindenhol. A lábamnál, a fejemnél, előttem lelógatva, az ajtóban. Moccanni sem merek. A felismerés átsuhan az agyamon. Ott… van… ott… van… Ő is.  Az ablakon keresztül meredten bámul üreges tekintetével. A bőre jéghez hasonló. Át kell jutnom! Valahogyan… A neheze, hogy megemeljem a lábam, utána gyerekjáték. Remegő térddel az ájulás szélén nehézkesen elindulok. A testeken való járás még nehezebbé tette. Magam elől is lökdösnöm kell a testeke, bár igazából megtartanak. Már-már a kilincsnél van a kezem. Engem néznek. Mindegyik. A kezeikkel mintha el akarnának kapni. Be vagyok zárva. Ki kell jutnom. Megragadom a kilincset, kicsapom az ablakot. A hullák egyesével tűnnek el. Egy kivételével. Ő halott. Kilépek a párkányra, hogy leakaszthassam testét. Az ajtóból egy öblös férfihang ijeszt rám. Elvesztem az egyensúlyom és a mélybe zuhanok. Jó érzés…

Különös érzés fog el. Víz? Lehetséges. Kinyitom a szemem és kettő ápoló aggódó tekintetét látom magam előtt. Izzadságcseppek tengere folyik végig arcomon. Az orvos kint sutyorog Vele. Nem halt meg… Ledöbbenek. Csak Rá tudok fókuszálni, minden más lényegtelen a világból. Nagyon levert. Karikásak a szemei, csapzott a haja, a ruhája gyűrött. Az orvosért kezdek el kiabálni, hogy Ő odarohanjon hozzám. Rám tekint. A szívem kalapál, ki akar jutni megszokott helyéről. A pillantásunk összeér. Rideg tekintetében semmi boldogság. A rózsaszín felhő felszívódni látszik, a másodperc töredéke alatt összetörik minden. Minden jó. A könnycseppek patakzanak a szemeimből. Kiabálok hozzá. Megfordul. Kérlelem. S elindul. Feltápászkodnék. De már nem találom. Összeesek. Összegörnyedek.

A falak ridegek. Az emberek elutasítóak. A világ kitagad. Megfog a két ápoló, felraknak az ágyra. Infúziót kötnek belém. Érzem, ahogy az ereimben szétárad a sós vízbe rejtett gyógyszer. Tudták. Mindannyian tudták, hogy ez lesz. Miért? Miért nem akarják, hogy boldog legyek? Sírás közben elnyom az „elefánt-mennyiségű” altató. Csak Ő jár az eszemben…

Reggel van és a gyomrom tartalmától már megszabadultam. A takarítók nem bírtak megszabadulni a szagtól. Az epe-lé és a klór keverékének bűzében fekszem, bámulom a plafont és sírok. Az állapotom rosszabb lett. Már tévképzeteim is vannak… Csak várom, hogy jöjjön, vagy csak írjon és küldesse be valakivel. A hallásom megint tompult. A bőröm nem tapint. Egyedül a látásom mondható normálisnak. Ízeket se érzek, ezért alig eszek.

Épp olvasgatok, amikor nyílik az ajtó. Egy elfeledett arc tekint be.  A mosoly ismerős. A haja rendezettnek tűnik, szabályos kontyba tűzve. Ruhája szög egyenesre vasalva. Túlzottan összeszedettnek akar tűnni. A beszédéből is csak a kimértség érződik. Mint egy idegen. Viszont a tekintete… Mindent elmond. Kissé bevörösödött a szeme a sírástól. Egy mondat visszatérő vendég a gondolataimban: „Szeretlek, kicsim.” A hideg ráz ki tőle. Ő lenne… az anyám? Már a saját anyámra se emlékszem. Nem mostanában volt itt. A nyakába borulok és könyörgök neki. Kérlelem, hogy beszéljen Vele. Győzze meg, hogy látogasson újra. Nem értette, kiről hadoválok. ”Elvileg” már több hónapja senki nem látogatott meg.

Sírás tör ki belőlem. Kiabálok vele, hogy ne keressen, hagyjon békén. Összeroskadok a sarokban és sírok. Az orvosom csak órákkal később nézett rám. Rémesen festhetek. Egy köteg papír volt nála és egy toll. Olvasmányt hozott nekem.

Kórlapok voltak. Tévképzeteim vannak. Hallucinálok. Ő sem volt igaz? Nem szeretett? Soha nem szeretett… Nem kapok levegőt. Nincs elég… Megpróbálom. Ki kell nyitnom az ablakot. Muszáj. Nagy nehezen feltántorgok és odacsoszogok a nyílászáróhoz. A lábam alig tart. Nem bírom. Összecsuklok. Itt fogok megöregedni. Egy klinika padlóján. Nem is klinika. Elmegyógyintézet… Alá kell írnom. Meg fognak ölni. Örökké fogok álmodni… Vele.

Az elhalálozás pontos ideje három óra tizenkét perc, hajnalban, a tizenhármas kórteremben. Öngyilkosság. A tollat beleszúrta a gégéjébe és megfulladt.

Holtomiglan, holtodiglan

Életem egyik legnagyobb hibáját pont a mai nap követtem el. Aludni képtelen vagyok, pedig már kéne. Az alkohol csak úgy árad az ereimben, pedig józan vagyok. A magamtól való undorodásom meghozza a gyümölcsét. Képtelen vagyok lecsukni a szemem sírás nélkül. A szavak nem jönnek belőlem, képtelen vagyok válaszolni az üzenetekre. És pont ma este vagyok fontos mindenki számára...
A gondolatok csak úgy cserélődnek ki a fejemben, mint a filmen a kockái. Élnem se volna szabad mégis itt vagyok. Nem tehetek róla... Vagy mégis? Miért tartottam magamban idáig az érzéseimet iránta...? Idióta vagyok. Most meg kell bántanom egy remek embert, és miért? Mert önző ribanc vagyok. A barátaim, ha megtudják soha többé nem fognak megbízni bennem, képtelenek lesznek rá. Életem első félrelépése volt. És nem bánom, ez a leghihetetlenebb. Már hónapok óta bele vagyok esve egy srácba. Képtelen vagyok arra, hogy ne gondoljak rá, a forró csókjaira, a kedves ámbár játékos bókjaira, arra vad és szenvedélyes tekintetre a csillagok bámulása közben. Életem legszebb bókjait tőle hallottam. És most itt ülök a laptopom előtt és pötyög a billentyűzet az ujjaim alatt. Nem hiszem el, hogy ehhez folyamodtam, régóta fogalmazódik bennem, hogy ez így nem lesz jó, hogy nem kéne ámítanom... De mégis... Utálni fognak. Utálom magamat. Miért kell itt lennem? Mi értelme az életemnek? Semmi... Miért érdemlem meg, hogy itt legyek és fájdalmat okozzak mindenkinek? Érzéketlen vagyok és nem tudok mit kezdeni az érzéseimmel, nem tudom mit tegyek... Soha nem voltam a szavak embere. Megint ott tartok, hogy ki akarok ugrai egy kocsi elé, de úgysincs rá bátorságom. Ha elkezdem a cica karmolásokat a kezemen akkor a barátaim kidagadnak. Egyszerűen nem vagyok méltó az életre. Csak itt tudok igazán megnyilvánulni, remélem senki nem olvassa, nem akarok még több bajt okozni. Nem akarom, hogy miattam még valaki rosszul érezze magát. Csak annyit akarok, hogy büszkék legyenek rám, de ez se lehetséges... Egyszerűen képtelen vagyok normális életet élni.
Érzem az illatát. Csodálatos. Még mindig hordja a hajgumit amit neki adtam, meg is ígérte hogy nem fogja levenni és úgy is van. Nem akarok nélküle élni.
Melegem van, közben pedig majd megfagyok. Undorító vagyok. Nem akarok tükörbe nézni....
Pedig muszáj lesz... Gusztustalan vagyok.
NEM AKAROK ÉLNI! Nem érdemlem meg, hogy átöleljen, hogy megnyugtasson amikor kiakadok. Megvan a maga gondja is. De egyszerűen nem tudom elviselni, ha szomorú. muszáj lesz vele találkoznom. Látnom kell.
Az álomkép áthasít a a gondolataimon. Iskola van, nyáron. Épp rajzolgattam a füzetemben. Megnyugvást kelt irodalomtanárom unalmasan magyarázó tekintete, aki másra sem vágyik jobban, mint egy bögre kávéra, de ki nincs így ezzel?!
Már csak két nap, és végre a barátaimmal lehetek egész nap... de ennek itt kell minket szenvedtetnie a költők önéletrajzával. Inkább tanítaná meg helyesen írni a mai társadalmat. De mindegy is, ez nem az én felelősségem. Tovább játszadozom a tollal, tréfás kis rajzokat kreálva a papíron. A nap további része gyorsan eltelt, ma is láttam a srácot, aki tetszik. Szerintem fülig vörösödtem... Még szerencse, hogy a suli szépe eltakart, különben nagyon leégettem volna magam.
Hazaérve nagy élet várt, a kutya a macskát kergette, a kishúgom bőgött, anya éppen apával vitatkozott, a bátyám a nappaliban szidta a számítógépet. Meghitt ebédben volt részem, végig hallgathattam, hogy mennyi pénzbe kerül minden, miközben anyám bébikajával tömte a húgom száját. Soha nem idegeskedtem a pénz miatt, mégis otthon mindig ez a téma, ha így folytatják a szüleim ez fogja őket szétszakítani.
Már csak egy évig kell őket elviselnem és végre megszabadulok mindenkitől...

Egy év múlva

Végre! Felvettek az egyetemre. Az utolsó nyaram. A srác, Aiden, egy egyetemre jelentkeztünk. Koedukált a kollégium, így többet fogjuk látni egymást. El sem hiszem... Már elkezdtünk beszélgetni, bár nem sokat tudok róla, mégis egyre jobban beleesek. De közbe itt van, Nicolas is. Nagyon aranyos és egy buliban bevallotta, hogy tetszek neki és megkérdezte, hogy szeretnék-e tőle többet. Aiden elérhetetlen, ezért beleegyeztem. hiba volt... Szerelem nélkül nem szabad... Egy idióta vagyok. Már többször érezhettem Aiden ajkait az ajkaimon, de ennek ellenére úgy éreztem, hogy nem kellenék neki. Tudja, hogy tetszik nekem, és eközben játszadozik velem. Érzem... Sajnálatos módon a megérzéseim nem szoktak csalni. Nicolast meg nem akarom megbántani és így nem tudom mi tévő legyek. Életemben először megcsaltam a barátomat. Nem volt helyes, de nem is bánom. Így kellett történnie. Nagyon gáz vagyok? Szerintem igen... Lesül a bőr a pofámról.
Elkezdtem alkoholizálni és dohányozni. Biztos nagyon büszkék rám a szüleim...
El akarok kerülni itthonról amilyen messze csak lehet. Ezért választottam kollégiumos egyetemet...

Másfél hónap múlva

Feketébe borult minden. Nem hittem volna, hogy ruhát fogok mostanában venni, főleg nem feketét. Temetésre megyünk. A bátyám... túl sokat ivott. Kocsiba ült. "Szerencsére" csak neki lett baja. Nekihajtott egy fának. A kocsi roncsokban hever, ahogy a bátyám maradványai is ami el lesz hamvasztva. Bele se akarok gondolni, hogy temetésre készülünk. Tudom, hogy szándékosan tette...

Pár hét eltelt a temetés óta és Aiden nap, mint nap vigasztalt. Az ő karjaiba borultam, ha eszembe jutottak a dolgok. Nicolas persze nem örült neki, sőt... Inkább hagyjuk. Még mindig nem választottam közülük. Képtelen vagyok rá... Egyiküket se érdemlem meg... A szívem Aident mondaná az agyam Nicolast... Mit tegyek...?



Meg kell mondanom Nicolasnak, de nem akarom megbántani. Viszont szerelem nélkül ez a kapcsolat haldoklik, igazából soha se élt. Nem tudom elfelejteni azokat az éjszakákat, amiket Vele töltöttem, nem is akarom és nem is fogom. Nem fog működni ez az egész, mégis bízok benne. Gyanakszik rám, ami érthető. Ez az! Hogy gondolj egyszerre két emberre félreérthetetlenebbül... Ha ezt valaki hallaná, már rég belegabalyodott volna. Jobb ha most alszok...

Fatal error

A réten a kis állatok futkároztak. Senki sem törődött velük, nem gondozta őket senki. Csak az én szokásom volt a meglátogatásuk és, ha már ott voltam, akkor meg is szeretgettem a kis bolyhosokat. Miért nem keresik a társaságukat? Pedig igazán ennivalók… A ruhám a földre rogyott, az alja már fűzöld volt, az uszályom körülöttem szétterült. A nyulak közelebb jöttek élelmet remélve, de nem volt nálam. A kastélyban kimaradt étel szűkében voltunk, a zöldség alig akart megteremni, a péknek nem volt ideje cipókat, kenyereket sütni. Nagyon sajnáltam, megsimogattam a kis buksijukat és elmentem. Ahogy a szél fújta a szoknyám selyem rétegét, minden lépésnél gyűrődött az anyag, de mindez oly kecsesnek hatott, hogy még az idősebb bárónők is megirigyeltek volna, ha látják. Az erdőn keresztül kellett hazamennem. A mosolygós fák zorddá és komorrá váltak, a nappal kezdett eltűnni az égbolt alján és a Hold uralma alá vonta a csillagokat, a sötétséget. Az égkék eget mintha a rideg felhők el akarták volna rejteni előlünk a látványt, a világosságot. A hátam mögé pillantva egy sötét alakot láttam a momentum erejéig. Inkább arra fogtam, hogy biztos csak fáradt vagyok. Lábamat lábam után raktam egy gyerekes ritmust követve. Dalolásztam, figyelmemet lekötve. Hazaérvén meleg vacsora és cipó várt. A nyuszik jutottak az eszembe. Élelmet vártak, és mit kaptak? SEMMIT. A szerény vacsora után elfogott az álmosság. A lépcső minden foknál sikított egyet, ezzel is jelezve haladásom tempóját és irányát.  Az az érzés fogott el, hogy vissza kell térnem a földszintre. Megfordultam, s óvatosságomat a lépcső is megköszönte. Tekintetemet a lépcső aljára szegeztem, de gyorsan elkaptam a fejem és avval a mozdulattal száznyolcvan fokos fordulatot vettem, a fa reccsent és szolgálatát feladva a mély felé zuhantam. Bátyám gyors reakciója nélkül halott lennék. A kezei erősen szorították a karomat.  A halál gondolatával játszadoztam. Felhúzott és végre kimertem nyitni a szememet. Amikor tekintetünk találkozott, visszatükröződve megláttam félelmem tárgyát. A vállam fölé tekintettem a tükörképben és egy sötét moszat tűnt el a lépcső végéből. Pár pillanatig csak bámultam magam elé. Vajon mi lehetett? Bátyám aggódó pillantására tértem magamhoz. Választ várt a fel sem tett kérdésére, de én csak megráztam a fejem és egy erőltettet mosollyal illettem. Figyelve minden lépcsőfok tűrőképességére és a csiga tempójával vetekedve értem fel az emeletre. Végig feszengtem a nyugtalanságot éreztető tekintete miatt, amivel utánam nézett.  A dézsában megmártóztam, s gyorsan felöltöttem a pizsamámat magamra. Bevetettem magam a hűsítő paplantengerbe és az álom lecsukta a szemhéjaimat.  Az ablakon besüvített a dermesztő lehelet, de még ez sem vert fel mélységes álomképeim sokaságaiból. Jéghideg testemet reggel a napsugarak játszadozása kezdte felmelegíteni.

 Vele aludtam el, vele álmodtam és az ő gondolata ébresztett. Az agyamba fészkelte magát és mesterien szennyezte, mérgezte meg. Azt hiszik, hogy nem tudok arról, hogy hogyan kerültem ide… Régen történt, még csak hat éves lehettem mikor véletlen folyamán érdekes beszélgetés részese lehettem egy kulcslyuk és fülem segítségével. Édesanyám, Anne és apám, Martin a sorsomról folytatott eszmecserét. Fiatal voltam, nem ostoba. Akkortájt rengeteg ember vesztette életét a rablótámadások során a faluban. Egy szegény gazdálkodó családból származom. Martin először el akart dobni magától, a mai napig nem tudom miért. Anne viszont kiállt értem. Erre a pár mondatra visszagondolva mindig melegség tölti el a szívemet. „Egy hat éves kislányról beszélsz! A szülei nem élnek. A mi feladatunk, hogy szép és okos hölgy legyen majd belőle idővel. Mindig is szerettem volna egy kislányt, te is tudod. Kérlek! Majd én gondját viselem, elaltatom, megnyugtatom, ha rosszat álmodik, vele leszek bármi is történjék. „ Martin csak bámult és egy helyben állt, majd magához húzta hitvesét és átölelte. Ekkor lépteket hallottam a folyosó vége felől, Adam volt az. Már akkor minden pillanatban, amikor hirtelen megláttam dobbant egyet a szívem. Hat éve korom óta szerelmes vagyok. A saját bátyámba és ő is viszonozná. Láttam a szemébe. Nem úgy néz rám, mint a többi fiú a húgukra. Nem vagyunk vértestvére, de úgy neveltek minket, mindenki úgy tudja, hogy rokonok vagyunk. Nem tudok kitörni a hétköznapok megvetéséből és elrugaszkodni. Egy másik ember életének húrjait pengetem. Tizenhatodik életévemet betöltvén gondolom felesleges időtöltésnek. Napok telnek napok után áhítozva a viszonozhatatlan szerelem után. Az ajtó nyílására felkaptam a fejem. Adam állt előttem, felültem az ágyon és a hajamat igazgattam. Nem szólt egy szót sem. Odasétált lomhán elém, megfogta a kezem, leengedte a testem mellé és magához ölelt. Forrón izzott a teste, de nem hagyta, hogy szóhoz jussak. A szeme könnyezett. Ennyire megijedt volna tegnap? Nem ez más volt. Már beszédre nyitottam volna a szám, de ekkor jól időzítve ajkait az enyémekhez érintette és nem hagyta szabadulni őket percekig. Mindennek vége. Végzetes hibát követünk el.  A gondolatok csak ostoroztak.  Sötétbarna szemeivel rám néz. Félelem van a szemében.  Soha nem láttam még ilyennek.  A szeme mindent elárul, csak nem tudom megfejteni őket. Megnyugtatását remélve magamhoz ölelem. Nem akarom ereszteni, de szinte elzárom tőle a levegőt. Elengedem, de ő csak hozzám bújik. A sós cseppek meglepetésként értek. Felemeltem a fejét, adtam egy puszit az arcára és mélyen a szemébe tekintettem. Ordítani akar, de egy szó nem hagyja el a száját. Az ajtó fele nézek és arcára kiült a rémület. Egy hang suttogta a fülembe: „Megöltem! Megöltem mindet!”

Némán és Árván..

 

"A billentyűkön pötyögve"

A zongora billentyűi nyikorogtak, amikor lenyomtad őket. Olyan, mint egy jól megírt könyv. A zenében is te vagy a főszereplő, csak bele kell képzelned magad, a fantáziád állíthat meg egyedül. Éppen egy olyan résznél tartottam, ami teljesen beleillik az idilli kis világomba. A hátborzongató hang még jól is jött, ahhoz, hogy élet hűbb legyen, a történet kerek egész volt. Egyenes választ adott a kérdésekre. A morbiditásomat kifejező versenyművem a világon ismert volt, és csak én láttam meg benne a szörnyeteget. Egy tükröt nyújt felém, amit nem hagyhatok figyelmen kívül. De ilyenkor mindig a dallam jár a fejemben, hogy minél kecsesebbnek látszódjon még a legapróbb ki mozdulat is, hogy ne mutassak egy cseppet sem a múltat körülívelő fájdalom… A fejem bele volt temetve a zongora elegáns sávozásába, nem kellett volna. Annyira lekötötte a figyelmem, hogy nem vettem észre a veszélyt. Egy hirtelen zajra végre sikerült magamhoz térnem. Feleszméltem és megtöröltem csuklómmal a homlokomat, vékony rétegben rákenődött akaratlanul is a rubintként csillogó hideg folyadék. Felvettem a dallamot tovább játszó hangszer mellől az éles tárgyat és elindultam felfele. Nem tudom mi lehetett az, ami ily módon megijesztett, de minél gyorsabban, hangot nem hallatva másztam fel a régi lépcsőn. A házban körbenézve azt se tudtam, hogy hol vagyok. Egy régi, romos, poshadt és penészes öreg ki viskóban voltam, a viktoriánus korabeli szépségével együtt. Az aranyozott szélek már eltűntek, a fa megrothadt és egy különös szag lengte be az egészet. Kén. „Mit kereshet kén szag idebent?„ Nem tudom, olvastam már róla valahol, de nem emlékszem. A fehér, könnyed ruhámba belekapott a szél. Az ablakok egyszerre nyíltak ki, hatalmas zajt keltve. Oda-vissza csapkodták a falat, a festéket leverve róla. Némán kellett, lélegzetemet visszafojtva egy helyben kuporognom.  A hányinger kerülgetett, muszáj volt valamit tennem. Megpróbáltam megmozdulni, de a végtagjaim nem fogadtak szót nekem. Egy eddig ismeretlen kéz tapintását éreztem a vállamon. Lassan átnéztem a jobb vállam felett. Semmi. Megint hozzámért. A bal vállam felé fordítom a tekintetemet. Semmi. Az égvilágon nincs itt semmi. A lábam már engedelmeskedett a szónak és nagy nehezen feltápászkodtam. Lefelé vettem az irányt, de csak egy helyben maradtam. A hajamban éreztem egy kéz szorítását, megmarkolta az egészet és felkapott. Magam körül hadonásztam, de a kezemet érő foltok és karmolások kivételével nem éreztem semmit. „Az előbb még sima volt az egész. Valami, ami nincs itt, mégis itt van… Egy furcsa érzés ült a fejemben. Mintha meg akarnék halni. De én nem akarok. Mitől lehet ez?” Az eddig világos szobából távozott a napsugarak biztonságot nyújtó fénye, idővel eluralkodott a sötétség. Nem akarok meghalni…

Az utolsó emlékem halovány. Egy előadáson lehettem. Most pedig egy kórházi ágyról keltem fel. Körülöttem rengeteg dália. De most nem volt semmi. Hányinger, gyomorfájás, bőrpír, orrfolyás… Semmi. Kigyógyultam volna az allergiából, azt kétlem. Az ajtón kiléptem és köszöntem a barátaimnak, akik egy orvossal beszélgettek. Mindannyian szomorúan néztek el a semmibe, és rám se néztek.  Akárkihez próbáltam szólni, senki sem válaszolt. Mi történt az emberekkel?  A tükör mellett mentem el, de bele se néztem. Még jó is, hogy nem néztem bele. Megrémített volna a látvány.  Egész napokat sétáltam fel alá az egész városban, egyszer sem köszöntek, kérdeztek volna rá, hogy mi történt velem.  Olyan zavaros volt az egész. Nem voltam éhes, szomjas, de még fáradt sem. Már harmadik napja, hogy megállás nélkül csak megyek. Válaszokat vártam, de csak kérdéseket kaptam. A gondolkodás sose vezetett jóra. Mindig csak kérdések jutottak eszembe, válaszok sose… Megint! Itt volt az érintés. Már több is rémlik. Egy dallam… A gondolatmenetem félbeszakadt, ugyanis megláttam magam egy tükörben. Vagyis nem láttam meg magamat. Egy dallam, ami a halálba vitt. Az érintéshez már kép is társult. Kiabálni akart, de a hangját nem hallottam.  A fekete köd fojtogató szaga megcsapta az orromat. Az egész lénye gonosz, kétségbeesés, szomorúság, kegyetlenség. Az egész lény úgy festett, mint egy a Gyűrűk ura filmbeli balrog. A tekintete szinte meggyújtott mindent maga körül, a füst, ami keletkezett megfojtotta, aki belélegezte, ha ebbe nem halt volna még bele, akkor a puszta kezével egy másodperc alatt kitöri a nyakát. Kén. Ettől volt kén szag az egész házban. A kezét nyújtja felém, de nem akarom megfogni. Valami a fejemben azt suttogta: „Ő volt, aki némán, árvát játszva megragadott a hajadnál fogva és életedet elragadta tőled!” Erre a mondatra vérszemet kapva támadtam rá gyilkosomra. Parányi testemet könnyen elkapta és a földhöz is dobta egy kis lendítéssel. A beton betört körülöttem, az emberek végre odafigyeltek rám. Csak éppenséggel nem tudták, hogy mi miért történik. Alig bírtam felkelni, olyan érzésem volt, mintha még egyszer meghalnék. A napot bámultam, s az jelezte, hogy nem kér a társaságomból. Gyengéd mozdulatokkal legördült a horizontról és narancssárgásra festette az idilli rózsaszín felhőpaplant. Még a Nap se támogat… Bele kéne törődnöm a sorsomba. Egy meggyötört zongorista vagyok, akit már egy óra után elfelejtettek, a halálhírem nem rengette meg az világot. Többet képzeltem magamról, mint aki voltam. Egy szerencsétlen romhalmaz vagyok, voltam és leszek. Várom a beteljesedést, de nem jön. Csak néz rám a tüzes tekintetével. Nem akar megölni…? Mégis mire vágyik oly haragos természete? Arra, hogy küzdjek ellene? Megnézheti azt magának… Mintha a gondolataimban járt volna. Ebben a pillanatban odajött, megfogta a torkomat és hirtelen megláttam benne, amit ez idáig szerintem senki sem. Egy gyönyörűséges kék szempár könnyekben úszva nézett vissza rám. Elmosolyodtam és magammal húztam a halálba.

 

Au revoir!

A cím ne tévesszen meg senkit. Épp a zene, ami megy mellettem annak a címét írtam le. Ez olyan rendhagyó bejegyzés lesz. Beszéljünk a másságról. Mert én is az vagyok, és mindenki különbözik a másik embertől, kivéve azok, akik plasztikok és nincs egy valód érzelem-megnyilvánulásuk. Ők ezt soha nem fogják megérteni. Sokan elítélik a homoszexuálisokat. Igen régen nem így volt, de hahó! Fejlődünk, lehet, hogy rossz irányba, de a nemi identitás szabadsága jó dolog. Nem azért mondom, mert szívesen nézem a homoszexuális párokat, de nincs velük semmi bajom. Az is jogos, hogy a kisgyerekekre nem biztos, hogy jó hatással van ez, és mi van, ha ez segít nekik kinyögni, hogy ők mások?! Tisztelem azokat, akik ezt képesek bevallani maguknak és másoknak is egyaránt. Most gondoljunk bele, szánalmas valakit lenézni amiatt, hogy más nemzetiségű, mint mi. Máshol meg minket néznének le. Van olyan, aki ezt nevetségesnek találja, én inkább szomorúnak. Miben más az az ember, aki elítél a bőröd színe, a hajad göndörsége, a szemed formája miatt? Elárulom semmiben! Ez a tipikus másban a szálkát, magunkban a gerendát se típus… Akkor ítélhetsz el másokat, ha te tökéletes vagy, esetleg minden hibádat, ami veled született vagy cselekedtél kiemeled és mutatod, hogy engem nem tudnak mivel bántani.

De mindenkinek van egy félten őrzött sebe, ami ha napvilágot lát, nem mer majd kimenni az utcára. Én próbálok úgy élni, hogy minél kevesebb embert bántsak meg, és eddig nem sok sikerrel jártam. Mindig azokat sikerül bántanom, akiket szeretek. Vagy éppenséggel ők döfnek egy tőrt a szívembe vigaszajándék ként. Mert az élet mindenkihez oly kegyes. Ami a legjobban bántja a csőröm, hogy cigány így, cigány úgy… Magyarok közt is van olyan rossz, mint egyes cigány. Igaz a cigányok közt se mindegyik egy angyal, de nem kollektívan az összes rossz, tolvaj. Köztük rengeteg tehetséges zenész emelkedett már ki. Ezt kéne felhozni, nem azt, hogy ez így lopott az meg úgy. Bizonyítsák, hogy mindegyik egy kaptafára megy. Akkor a magyarokat, az angolokat, oroszokat, amerikaiakat, brazilokat és minden népet be lehetne mocskolni valamivel.

Kezdtem egy olyannal, hogy én is más vagyok. Lehet, hogy nem látszik rajtam, de a gondolkozásban térek el sok embertársamtól. Mert az rég nem súrolja a normális kategóriát, ha valaki csak úgy hobbiból szeret a temetőbe járni… És a szellemekbe vetett hit is bizarr. És a paranormális dolgok, amiket be is lehet képzelni. Lehet, hogy csak a fantáziám túlcsördülése teszi ezt velem. Nem tudom.

Gondolatfoszlány a népnek

Nem félek a haláltól. Ha el jön értem, én készséggel kapaszkodom majd a karjaiba, hogy bemutassa nekem az ismeretlent. Viszont hogyha itt az idő túl lépni az életen, úgy akarom megtenni, hogy volt értelme földi létezésemnek. Nyomot szeretnék hagyni, hogy ne csak egy fényképen mosolygó lány maradjak, egy elmosódott név az évkönyvben, egy kopott emlék, amit néhányan magukkal visznek a sírba. Okot akarok adni az embereknek, hogy észrevegyék az elmúlásomat és ne gondolják azt, hogy felesleges volt közöttük élnem. De nem kívánok vérző szíveket magam után, könnyeket a fejfámon, fájdalmat, ami csupán hosszú gyásszal enyhül, én beérem néhány szál virággal a hantomon és egy percnyi néma csenddel, ami megváltja a szomorú tekinteteket. Azonban mindezt véghez vinni, egy utadon végig kísérő küzdelem jutalma; egy cél, amit kevesen érnek el, akármilyen messzire is nyújtózkodnak. Szerencse, kemény munka és kitartás gyümölcse, amely édes; a megnyugvást ígéri az íze. A sok buktatót, akadályt át kell vészelnünk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy megfulladjunk a könnyeinkben. A kín, a szenvedés végig ott fog leselkedni ránk, kóstolgat és amikor csak teheti belénk mélyeszti fogait, hogy darabokat szaggasson a lelkünkből. Mindig csábítóan fog előttünk lebegni a menekülő út, a halál, de tudnunk kell neki nemet mondani, hogy tovább folytathassuk, amit elkezdtünk.
Az Élet a legnagyobb ajándék és lehetőség, amit valaha kaphatunk, elszalasztani, eltékozolni emberi butaság. Ki kell használni a lehetőségeinket, kockáztatni kell és emellett mindig tiszta fejjel kell a döntéseink elé állni. Úgy kell felfogni, mint egy háborút, amelyben önmagunkkal és mindenki mással harcolunk, de fel kell tudnunk ismerni azokat az hullámokat, amik közelebb sodornak a parthoz. Nehéz feladat ez, amibe mindenki belefárad, ha a végére ér; ki hamarabb, ki később, de a lényeg, hogy ameddig bírjuk azután kell kutatnunk, ami számunkra örömet okoz, hiszen ez tart minket életben; a boldogság és a fájdalom.
Ez csupán egy apró eszmefuttatás, amit jól esett kiadni magamból. Nyáron sok időm volt elmélkedni a dolgokon és most igyekszem ezeket leírni, de már bánom, hogy nem akkor körmöltem le a gondolataimat.