Átlagos napok, átlagos hetek, átlagos hónapok, átlagos évek, de nem egy átlagos élet. Az életem a maga módján átlagos, mert hozzászoktam. Csak a kis bökkenő az, hogy nem ember vagyok. De ez nem nagyon zavar a mindennapi dolgokban. Főként akkor furcsa, amikor a szkeptikus barátaimmal beszélgetek. Lehordják a fajtámat, a vámpírokat, a vér farkasokat... Sőt el se hiszik, hogy létezünk. Pedig igen. Itt vagyunk mindannyian az éjszaka leple alatt. Pont most töltöttem be 320. élet évemet és még mindig 26 évesnek nézek ki. Vidékről vidékre költözök. Nem maradhatok egy helyben. Az irataimat hamisítani kell. Nem kérdeznek semmit, csak csinálják. Sokan a 26-ot sem hiszik el, mondván, hogy biztos kevesebb vagyok. Most itt vagyok Miami-ban. A napsütés gyönyörű, a tengerpart pedig lélegzet elállító. Ma estére a haverok hívtak egy tengerparti buliba. Én meg úgy gondoltam, hogy jó miért is ne, úgyis rég voltam már velük. Hatalmas tábortűz, rengeteg ember, észveszejtő hullámok. Minden, ami egy rettentő jó party-hoz kell. Az alkohol mennyisége leírhatatlan. Csak túlöltözöttnek éreztem magam a sok bikinis lányhoz képest. Persze rajtam is volt, de nem akartam levenni a ruhámat. Az pedig, azért volt, mert van egy tetoválásom. rossz bikinit vettem fel és kilátszódott volna. A pentagramma. levettem a nadrágomat, mert akkor még nem látszott. Annyit mondtam a többieknek, hogy fázok egy kicsit. És elkezdtünk inni. Már azt se tudtam merre járok. Találkoztam egy sráccal. A tekintete magával ragadt. Mintha belém látott volna. És tényleg látott. A szemembe tekintett, de lelkembe látott. Látta a valós énemet. Odajött, hozzám hajolt és belesúgta fülembe: "Sorstárs." Rövid, de érthető volt. Ő egy varázsló. Méghozzá egy médium. Az egész estémet vele töltöttem. Magához ölelt, szorított, az ajkaink égtek a szerelemtől. Bár lehet, hogy csak az alkohol hatása. Levette rólam a pólót. Csak a bikini volt rajtam. Az egész este mámoros volt. Minden rendben volt teljesen, amíg a hullámok el nem kezdek egyre nagyobbak és nagyobbak, lenni. Már majdnem a tábortüzet is elérte. Rengeteg ember vizes lett, de pillanatok alatt véget ért. Mintha semmi sem lett volna. Egy csepp víz se jött volna közelebb hozzánk. Semmi. Leültünk a tábortűz köré és elkezdtünk melegedni. Jól elsztorizgattunk, amíg egyszer rám nem került a sor és a tetoválásomról kérdeztek. Elkezdtem a történetet.
„Még régen, amikor a nagyszüleim éltek, ők az én jövetelemre számítottak. Megjósolták nekik, hogy kislány lesz. De a jóslásért cserében az én életemet kérték. Persze a nagyszüleim ezt nem akarták. Mindent megpróbáltak tenni ellene. Elmentek magához a Sátánhoz is segítséget kérni. Ő segített. Vagyis azt hitték, hogy segített. Itt vagyok, de őket hatalmas átok sújtotta. Már egyikük se él. Szövetséget kötöttek az alvilág teremtőjével. Nem tehettek semmit se ez ellen. Leheltelen a szabadulásuk. Mert még élnének, ha nem szippantotta volna be őket egy hatalmas kapu. A kaput láncok szegték a földhöz, de az még így is lebegett. A kapu két hatalmas csontvázból van. Olyan, mintha ki akarnák nyitni. Sőt ki is nyitották akkor. A saját erejükből. A Sátán után ők a leggonoszabbak. Nem is beszélve arról, hogy a szüleimet is elragadták. Pedig nekik végképp semmi közük nem volt hozzá. Ezzel a pentagrammával vagyok megpecsételve, hogy bűnhődjenek az érkezésem miatt a családtagjaim.”
Ezt elmeséltem nekik. Nem hitték el. Nevettek egy jót és folytatódott az este. Pedig, amit elmondtam mind igaz. Idővel ők is rájönnek…
Egyik pillanatról a másikra mágiám csökkent. A ráncaim kezdenek látszódni. A szemem kezdett sárgásodni. Mindenki furán kezdett el bámulni. Nem is csodálom. A srác is, akivel egész nap voltam. Ő se értette, hogy most mi is történik. Megfogott, és elkezdett rángatni. Azt hittem segíteni akar. Pedig nem. Rángatott és belelökött a tábortűzbe. Igazi máglyahalál. A rothadt hús égett szaga járta át az egész tengerpartot. Én nem sikítottam, semmi. Egy hang nem jött ki a számon. Csak a szemem könnyezett. A Pokol Kapuja kitárta ajtóit…
