Au revoir!

A cím ne tévesszen meg senkit. Épp a zene, ami megy mellettem annak a címét írtam le. Ez olyan rendhagyó bejegyzés lesz. Beszéljünk a másságról. Mert én is az vagyok, és mindenki különbözik a másik embertől, kivéve azok, akik plasztikok és nincs egy valód érzelem-megnyilvánulásuk. Ők ezt soha nem fogják megérteni. Sokan elítélik a homoszexuálisokat. Igen régen nem így volt, de hahó! Fejlődünk, lehet, hogy rossz irányba, de a nemi identitás szabadsága jó dolog. Nem azért mondom, mert szívesen nézem a homoszexuális párokat, de nincs velük semmi bajom. Az is jogos, hogy a kisgyerekekre nem biztos, hogy jó hatással van ez, és mi van, ha ez segít nekik kinyögni, hogy ők mások?! Tisztelem azokat, akik ezt képesek bevallani maguknak és másoknak is egyaránt. Most gondoljunk bele, szánalmas valakit lenézni amiatt, hogy más nemzetiségű, mint mi. Máshol meg minket néznének le. Van olyan, aki ezt nevetségesnek találja, én inkább szomorúnak. Miben más az az ember, aki elítél a bőröd színe, a hajad göndörsége, a szemed formája miatt? Elárulom semmiben! Ez a tipikus másban a szálkát, magunkban a gerendát se típus… Akkor ítélhetsz el másokat, ha te tökéletes vagy, esetleg minden hibádat, ami veled született vagy cselekedtél kiemeled és mutatod, hogy engem nem tudnak mivel bántani.

De mindenkinek van egy félten őrzött sebe, ami ha napvilágot lát, nem mer majd kimenni az utcára. Én próbálok úgy élni, hogy minél kevesebb embert bántsak meg, és eddig nem sok sikerrel jártam. Mindig azokat sikerül bántanom, akiket szeretek. Vagy éppenséggel ők döfnek egy tőrt a szívembe vigaszajándék ként. Mert az élet mindenkihez oly kegyes. Ami a legjobban bántja a csőröm, hogy cigány így, cigány úgy… Magyarok közt is van olyan rossz, mint egyes cigány. Igaz a cigányok közt se mindegyik egy angyal, de nem kollektívan az összes rossz, tolvaj. Köztük rengeteg tehetséges zenész emelkedett már ki. Ezt kéne felhozni, nem azt, hogy ez így lopott az meg úgy. Bizonyítsák, hogy mindegyik egy kaptafára megy. Akkor a magyarokat, az angolokat, oroszokat, amerikaiakat, brazilokat és minden népet be lehetne mocskolni valamivel.

Kezdtem egy olyannal, hogy én is más vagyok. Lehet, hogy nem látszik rajtam, de a gondolkozásban térek el sok embertársamtól. Mert az rég nem súrolja a normális kategóriát, ha valaki csak úgy hobbiból szeret a temetőbe járni… És a szellemekbe vetett hit is bizarr. És a paranormális dolgok, amiket be is lehet képzelni. Lehet, hogy csak a fantáziám túlcsördülése teszi ezt velem. Nem tudom.

Gondolatfoszlány a népnek

Nem félek a haláltól. Ha el jön értem, én készséggel kapaszkodom majd a karjaiba, hogy bemutassa nekem az ismeretlent. Viszont hogyha itt az idő túl lépni az életen, úgy akarom megtenni, hogy volt értelme földi létezésemnek. Nyomot szeretnék hagyni, hogy ne csak egy fényképen mosolygó lány maradjak, egy elmosódott név az évkönyvben, egy kopott emlék, amit néhányan magukkal visznek a sírba. Okot akarok adni az embereknek, hogy észrevegyék az elmúlásomat és ne gondolják azt, hogy felesleges volt közöttük élnem. De nem kívánok vérző szíveket magam után, könnyeket a fejfámon, fájdalmat, ami csupán hosszú gyásszal enyhül, én beérem néhány szál virággal a hantomon és egy percnyi néma csenddel, ami megváltja a szomorú tekinteteket. Azonban mindezt véghez vinni, egy utadon végig kísérő küzdelem jutalma; egy cél, amit kevesen érnek el, akármilyen messzire is nyújtózkodnak. Szerencse, kemény munka és kitartás gyümölcse, amely édes; a megnyugvást ígéri az íze. A sok buktatót, akadályt át kell vészelnünk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy megfulladjunk a könnyeinkben. A kín, a szenvedés végig ott fog leselkedni ránk, kóstolgat és amikor csak teheti belénk mélyeszti fogait, hogy darabokat szaggasson a lelkünkből. Mindig csábítóan fog előttünk lebegni a menekülő út, a halál, de tudnunk kell neki nemet mondani, hogy tovább folytathassuk, amit elkezdtünk.
Az Élet a legnagyobb ajándék és lehetőség, amit valaha kaphatunk, elszalasztani, eltékozolni emberi butaság. Ki kell használni a lehetőségeinket, kockáztatni kell és emellett mindig tiszta fejjel kell a döntéseink elé állni. Úgy kell felfogni, mint egy háborút, amelyben önmagunkkal és mindenki mással harcolunk, de fel kell tudnunk ismerni azokat az hullámokat, amik közelebb sodornak a parthoz. Nehéz feladat ez, amibe mindenki belefárad, ha a végére ér; ki hamarabb, ki később, de a lényeg, hogy ameddig bírjuk azután kell kutatnunk, ami számunkra örömet okoz, hiszen ez tart minket életben; a boldogság és a fájdalom.
Ez csupán egy apró eszmefuttatás, amit jól esett kiadni magamból. Nyáron sok időm volt elmélkedni a dolgokon és most igyekszem ezeket leírni, de már bánom, hogy nem akkor körmöltem le a gondolataimat.

Please, come back

A vonatfütty pengeként hasította a levegőt a pályaudvar dohos falai között. Az idős épület kényelmesen terpeszkedett a város látképén, huszadik századi építészetről téve tanúbizonyságot. Tökéletesen illeszkedett a táj mozgalmas mindennapjaiba, emberek százai rohamozták meg nap, mint nap a peronokat, hogy messze utazzanak a megszokottságtól. Az állomás jó öreg arculata fogadta az ide látogatókat; a falakról lassan leette az idő a vakolatot, a padlók egykori fényét megkoptatták a cipőtalpak, a borostyánnal benőtt üvegkupola alatt pedig komoran pöffeszkedtek a galambok által kedvelt, ódon vízköpők. Állott füst szaga és orrfacsaró, nyirkos penész bűze terjengett, csupán a tetőtéri törött ablaküvegeken szivárgott be egy kevés friss levegő. Az egyetlen megnyugvást a zűrzavarban, a hangosbemondó útmutatása jelentette, mely biztos támpontot mutatott a bőröndökkel tévelygő, színpompás kavalkádnak. Pezsgett az élet az izgatott utazók kapkodásától, az otthon maradottak búcsúzkodásától, a csomagok zsúfoltságától és a kalauzok igyekezetétől. Én mégsem érzékeltem ezt a kérlelhetetlenül rohanó külvilágot.
Csupán a gyönyört és a pillanat szépségét fogtam fel, semmi mást. Számomra nem haragozott tovább a mély, öblös hangú harang, nem vánszorgott tovább az állomásóra lomha mutatója, nem kattogott tovább az apró, cirádás szegletű kvarcóra; az idő egy végtelennek tűnő, édes masszává kovácsolódott körülöttünk. Az egyetlen dolog, amit betudtam fogadni a nyüzsgésből, egy elbűvölő arc volt. Mintha szemellenzőre lettem volna kényszerítve; csak az ő angyali arcát láttam, bár nem is akartam máson pihentetni a tekintetemet. A zöldes-barna szempár egyenesen az én pillantásomat kereste, majd amint rálelt, rögvest magához láncolta. Elvarázsolt, akárcsak a szirének selymes éneke a tudatlan tengerészeket. Tekinteteink összefonódtak egy perc erejéig; az övé gyengéden pásztázott végig, amíg én éreztem, hogy elönt a forróság és a pír. Egy határozott mozdulattal magához rántott, teste az enyémhez simult, éreztem ahogy lassan megemelkedik a mellkasa, majd újból visszasüllyed. Szorosan átöleltem, hallgattam a legszebb altatódalt; ütemes szívverését. Mint mikor a fáradt vándor megérkezik egy hosszú, kimerítő útról, olyan volt a karjaiban pihenni; otthon éreztem magam, hatalmába kerített a végtelen megnyugvás. Álltunk, percekig összeolvadva, mint egy kirakós rég elveszett darabjai. Lassan felemeltem a fejemet és mélyre merültem a szemeiben; éreztem mi fog következni, így a mellkasomban működő szerkezet legszívesebben kirobbant volna a helyéről.
Rám vetítette szívdöglesztő mosolyát és halkan megszólalt:
-Milyen hevesen ver a szíved! Lassan túl harsogja a vonatok zakatolását is... - Persze ez nem volt meglepő jelenség, amint hozzám ért, ilyen módon reagált rá a testem. Finoman közelebb húzott, mintha attól rettegne, hogy elszökök az öleléséből, felém hajolt és pár másodperc múlva az ajkaink egymásra találtak, tökéletesen illeszkedtek. A nyelve táncra hívta az enyémet, szenvedélyes volt, olyan hévvel csókolt, mintha ezután többet nem tehetné már. A keze gyengéden simította végig idomaimat, majd a számtól elválva a nyakamat kezdte vadul csókolgatni; futkározott rajtam hideg, a csontjaim pedig mintha elolvadtak volna karjainak szorításában. Rövid hajába túrtam, legszívesebben letéptem volna róla a pólót, de ez nem itt és nem most volt az alkalmas. Vonakodva eltaszítottam kicsit magamtól, megpróbálkoztam újra egyenletesen lélegezni és bocsánat kérésképpen kiskutya szemeket meresztettem rá, ő pedig a homlokomra nyomott egy puszit. Nem érdemeltem meg ezt a tökéletes fiút, és a bizonytalanság, ami idáig lappangva ült a gyomromban hirtelen pillangókká változott és szúró érzésként nyílalt a mellkasomba. Rettegtem, hogy elveszítem, hiszen rengeteg gyönyörű lányt megkaphatott volna, félelmem felgyülemlett szemeim sarkába és csillogva végig szánkázott az arcomon. Rögtön megértette miért könnyes a szemem, számára nyitott könyv voltam; Ujjával letörölte a vízcseppet és óvóan ölelésébe zárt:
- Szeretlek.
- Én is téged. - Csak néhány szót suttogtunk egymás fülébe, ami azonnal morfiumként hatott rám. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb magamra fog hagyni, nem hittem a tündérmesékben és a csodákban, de azt kívántam: bárcsak jobb lennék abban, hogy kimutassam mennyire fontos ő nekem.
Ha valakit szeretsz, azt mondják engedd el; szerintem viszont e helyett a drámai, elme roggyant szólás helyett, ne hagyjuk, hogy odáig fajuljanak a dolgok, hogy elakarjon menni. Ezért kell minden egyes pillanatot a fellegekig becsülni és magasztalni, mert eltelnek, még hozzá túl gyorsan ahhoz, hogy az eltékozoljuk őket. Ki kell használnunk minden egyes percet és élve kell leélnünk az életünket. A szerencse, néhanapján mellénk sodor olyan személyeket, akikkel megoszthatjuk a vágyainkat, titkainkat, gondolatainkat és együtt meríthetjük ki mindennapjaink aranybányáját. Ezek az emberek azok, akiket nem szabad hagyni eltávolodni tőlünk, ki kell nekik mutatni mennyire szeretjük őket. Hiszen ha itt hagynak minket, olyannyira sokkol a hirtelen bekövetkezett magány, hogy nem tudunk merre mozdulni és tehetetlenül viseljük, ahogy eltelnek felettünk a napok, hónapok, majd évek. A hiányuk kitölti minden porcikánkat, béklyóként nehezedik ránk a szomorúság, elfelejtünk élni. Most pedig jogosan félek. Rettegek attól, hogy nem tartja be az ígéretét, miszerint vissza fog jönni hozzám. Megeshet, hogy elrepül felettünk az idő, ez a gyönyörű ígéret pedig csupán kísértetként fog lebegni a tudatomban. Várok. Várni is fogok rá, mert a reményt gondosan hozzám láncolta szép szavaival, mérhetetlen fájdalmat okozva ezzel.
A vonat lomhán megindult, kerekei alól kipattogtak a széndarabok, hangja betöltötte az állomást. Az ablakából nézett vissza rám az az angyali arc, félmosollyal, könnyes szemmel, sokat ígérő jövővel integetett. Én visszaköszöntem neki, dobtam egy utolsó csókot feléje, hogy elkísérje. Talán most láttam őt utoljára, talán most csókoltam őt utoljára, talán most öleltem őt utoljára, talán most szerettem őt utoljára. Nem tudom, a jövő még sok meglepetéssel készülhet számomra, de azt biztosra tudom, hogy szeretném ha ő is a részese lenne.

Halálomig

Sok millió fénypont keringett eszeveszett tempóban körülöttem, az apró tündérek játékába pár perc alatt beleszédültem. A varázslattól megrészegülve követtem őket egy keskeny ösvényen. Az erdő tölgyfái védően hajoltak fölénk, mintha az éjszakától próbáltak volna ágaikkal elválasztani. Megnyugtató sötétkék fátyol lebegett a tájon, néhol átderengett a lombkoronán egy-egy csillag sejtelmes fénye, a fürgén cikázó lények pedig kísérteties színbe vonták a lábunknál kúszó tejfehér ködöt. Az utunkat jelző mohával benőtt köveken mágikus teremtmények ücsörögtek, nagyokat pislogtak rám és itt-ott összesúgtak a hátam mögött. Ahogy elbűvölten sétálgattam néhány szentjánosbogarakra emlékeztető tünde levendulából és kamillából fűzött koszorút ejtett a fejemre, amit gondosan a hajkoronámba igazgattak. Otthon éreztem magam és örökre itt akartam ragadni. A nyakamban lógó homokóra mutatta a véges idő múlását; takaros kis szerkezet volt, még a nagymamámtól kaptam; gondos ötvös munkáról tanúskodott, a fehér, apró szemcsés homok úgy sütött a benne élő varázslattól, akárcsak én. Az ereimben csörgedező mágiának köszönhettem azt, hogy bármikor ide tudtam menekülni a valóság elől, amit rendszerint meg is tettem.
Utam végül megtorpant egy indákból összefonódott, narancssárga liliommal tarkított fal előtt. Hozzáérintettem az ujjaimat, óvatosan elmormoltam egy mondatot és a növényzet szétbomlott előttem, akár egy színpad függönye. Beléptem a tisztásra; a selymes fű csiklandozta csupasz talpamat, a szél beletúrt a hajamba, a madarak gyönyörű szólamokban csicseregtek, néhány eltévedt varázslény kergetőzött egymással. A szokásos nóta. Már hidegen hagyott a látvány, ami egykor órákra magára tudta vonni a figyelmemet. Egyenesen a tisztás szélén álló kőből faragott kereszthez lépdeltem és elé helyeztem a hajamból kiszedett virágkoszorút. Itt hagyott. Már olyan régen történt, mégsem tudtam elnyomni az utána maradt hiányt. A könnyek, mint egy vezényszóra megindultak és lassan a földhalomba szivárogtak. Valaha hittem a reményben, a kívánságokban és a váratlan csodákban, de fel kellett nőnöm és elfogadnom, hogy még a varázslat se tudja visszahozni nekem. Hiába a megszámlálhatatlan elpazarolt könny, hiába a rengeteg heg, ami elcsúfítja a testem, hiába a rengeteg alkohol és gyógyszer, ami azt hittem segíteni fog. Remegő lábakkal felálltam és hagytam, hogy a hold az arcomba süssön. Hideg fénye végig kísért a folyópartig, ahol sietve felkapaszkodtam egy kiszögellő szirtre. Az éles sziklák felsértették a bőrömet és átszaggatták a ruhám csipkéjét, de nem érdekelt. Nem érdekelt már semmi. Végre erőt gyűjtöttem, ahhoz amit már régóta tervezgettem. A lábam zsibbadt a fagytól, a hullámok lilára nyaldosták, a szám kéken remegett. Kibotorkáltam a kőszirt szélére és elsuttogtam utolsó mondatomat:
- Kérlek engedj utána... - a szavak elhaltak a szélben, én pedig levetettem magamat, hátha a sziklák között megnyugvásra találok.

I hate myself

Utálom magam. Mindenért, ami vagyok. Hogy még mindig szeretem. Amiért elég volt annyi, hogy talán még mindig szeret és elkezdtem reménykedni. Utálok mindent. Meg szeretnék halni. Nincs már mit tennem itt. Vagy csak megváltozni. Annyira, hogy már ne szeressen. Elég, ha én szeretem. Majd, ha... Nem szabad. Megígértem. Maradok. Csak vigyorgok, mint egy idióta és közbe az arcomon végig gördülnek a cseppek. Ezt akartam, hogy szeressél, de nem gondoltam végig. Boldognak akarlak látni. Tudni szeretném, hogy boldogabb vagy, mint velem voltál. Ha velem egyáltalán az voltál. Ne nézz hátra, gondolj magadra. Elleszek én itt a blogommal. Már, ha olvassa valaki. Csak kérlek felejts el, hogy könnyebb legyen. Kérlek bocsáss meg azért, amiket tettem vagy mondtam, ha valaha is megbántottalak. Ne nézz vissza! Menekülj el előlem, amíg tudsz. Gondolj a jövőre és élj a mának. Azért reméltem, hogy barátok maradunk, de úgy tűnik ez nem működne. Mindig is többet akarnék. Én megmaradok a szép emlékképekkel és reménykedem abban, hogy holnap már láthatlak úgy igazán mosolyogni. Tudva, hogy találtál valakit, akit jobban szeretsz és, aki jobban szeret téged, mint én. Ha látok hullócsillagot, kívánni fogom a boldogságod. Ha beszélni szeretnél, gyere bátran. Bármikor meghallgatlak. Csak annyit kérek, hogy légy igazán boldog, közöld velem és hagyj itt. Majd soha semmiért ne hibáztasd magad. Az én döntéseim, az én tetteim. Hogy mit miért tettem, már csak én tudom. A szemem könnyes. Ha bunkó vagyok veled, sajnálom. Nem akarok. De csak így tudom elfelejteni, hogy egyszer, régen szerettél. Megmondtam, hogy szeretni foglak még egy jó ideig. És őszintén nem is akarlak nem szeretni. Ha még véletlen szeretnél, tudasd velem, de ha nem akkor beletörődök végleg, hogy téged már nem kaplak meg. Amikor rád gondolok, hogy még szeretsz-e, akkor megfájdul a szívem, az idegességtől hányingerem lesz. És megint egy nap, amikor nem beszéltünk, nem köszöntél, nem írtál. Semmi. Még mindig szeretlek. Szerintem nem fogod ezt olvasni, jobb is így. Ez megmarad az én és az olvasók titka.:)

The End

A felhők könnyű habcsókokhoz hasonlítottak, ráérősen úsztak a végtelen kékségben. Körülöttem több szólamban csiripeltek a madarak, néhány fa levelei zizegtek és a szél könnyű táncot járt a magas fű hátán. Minden nyugodt volt, kivéve a gondolataim között uralkodott káosz. Nem tudtam tisztán emlékezni, rendezni a bennem lévő kavalkádot. Lecsuktam a szememet és Őt láttam. Egyedül Ő volt az aki, fénypontként tündökölt előttem és sosem hagyott magamra. Mégis hiányt éreztem, hiszen hiába láttam, hiába éreztem körém fonódó karjait, hiába hallottam, ahogy azt suttogja 'Szeretlek..', nem volt mellettem. Csupán az emléke láncolta magát tudatomhoz, könyörtelenül ragaszkodott életem megkeserítéséhez. Hiányzott Ő és az az életvidám, mosolygós lány, akit egykor magával vitt. Most csendben ültem a végtelennek tűnő, élénk zöld réten és nem hallottam mást, csak a bennem üvöltő, elveszett önmagamat. A fájdalom apró könnycseppekbe gyűlt össze, majd lefolyt az arcomon. Térdeimet átkarolva összehúztam magamat, hogy megpróbáljam megfojtani a magányt, de próbálkozásom gyengének bizonyult. Erőtlenül talpra álltam és elindultam a közelben álló, virágzó barackfa felé. Lombja rózsaszínen rikított a mező közepén, illata megbabonázta az embert. Emlékszem, régen mennyit ücsörögtünk itt egymásba feledkezve Vele, szemeim előtt lebegett átható tekintete. Az idilli kép hatására elmosolyodtam és lassan oda kuporodtam a fa tövébe. Remegő kézzel belenyúltam pulóverem zsebébe és tapogatózni kezdtem. Magam elé tartottam és figyeltem, ahogy a napfény megcsillan rajta, majd óvatosan a csuklómhoz emeltem. Nagy levegőt vettem, és hagytam, hogy az apró penge végig táncoljon a kezemen, vöröslő csíkokat hagyva maga után. A karomon végig csurgó vér éreztette velem, hogy haldoklom és egyre inkább kívánkoztam el innen. Menekülő utat kerestem; menekültem a lenéző tekintetek, a régi emlékképek, a szerető családtagok, a tehetetlen barátok, magam és Ő előle. Nem voltam egy életművész, így inkább ki akartam tépni magam a történelem lapjai közül, hiszen belül már rég halott voltam. A táskámból elővettem egy doboz gyógyszert és egy üveg alkoholt. A kezeimben tartottam őket és csak arra vártak, hogy végezhessenek velem. A múlt hirtelen betört a gondolataim közé és gyorsan peregtek a szemeim előtt a szép pillanatok. A boldogság hiánya sírógörcsként tört ki rajtam, nem tudtam leállni a tombolással. Utáltam, aki voltam, utáltam az életemet és muszáj volt kiutat találnom a kínzásból. A fehér bogyók gyorsan fogytak az üvegcsékből, a vodka pedig annál is sietősebben hagyta el az üvegét. Szédültem, a fa kiálló gyökereibe próbáltam kapaszkodni, eszembe jutott, hogy el se búcsúztam tőle, remélve, hogy így könnyebb lesz neki, de most csak egyet akartam: véget vetni a szenvedésnek, a haldoklásnak. A táj elhomályosult körülöttem, a fájdalom eluralkodott egész testemen, a szívem lassulni kezdett. Az elmosódott képen valami mozgást észleltem, egy sötét emberi alak futott felém. Nem tudtam eldönteni, hogy a képzeletem játszott-e megtébolyult elmémmel, vagy tényleg az Ő hangját hallottam, ahogy a nevemet kiabálta. Valami megragadott, szemeim lehunytam és az illatát éreztem, tudtam, hogy üvöltözik velem, és elkeseredetten sír. Viszont már nem tudtam többet átölelni, vigasztaló szókkal megnyugtatni, rámosolyogni és azt mondani: Szeretlek...

Sötétség

A sötétség elragad. Nem rémlik semmi belőlem, de nem is gondolkozok ezen. A hajam, a bőröm fekete, kormos. A szívembe mar és el is veszi tőlem azt, az emlékképp megőrjít. Nem akarom látni a naivságomat, de másra nem is tudok gondolni. Mivel nincs mire. Nincsenek gondolataim. Érzéseim inkább, de azok is inkább csak voltak. Már nincsenek. Elragadt és magával vonszolt, majd eldobott, mint egy használt játékot. Mert számára az is vagyok. Csak egy játék. Érzések, önbecsülés és fájdalom nélkül. Pillanatok térnek vissza. A sötétség hirtelen kivilágosul. Egyre világosabb és világosabb lesz. Éppen a kezemet fogja, a fülembe suttog, dicsér. Azt mondja mindennél jobban szeret. És utána...? Megfogja kezem. Szorítja. A perem szélénél állunk. Ő néz előre. A túl oldalra. Én lepillantok. A veremben ott látom magam, amint a szemembe beleszöknek a sós könnycseppek. Kiabálom magamnak, hogy segíts! De mindhiába. Az agyamat elhomályosította a szerelem. Jobban szeretem az életemnél. Még mindig... Pedig akárhogy mondta, hogy nem akar velem játszadozni, pont azt tette. Tudta nélkül bántott. Minden szava, az ölelése, az illata, a mosolya, a hangja néha-néha még hallatja magát, elképzelem, ahogy azt mondja Minden rendben van!, felejteni hiába próbálnám. Nem mennem. Már a gondolat is, hogy nélküle kell, hogy éljek. Megrémít. Pedig most ez következik. És a hónapok múlásával, ha majd sikerül kimásznom, de nem fog menni... Az emléke velem él mindörökké, a fájdalom idővel enyhül, de a hiányának az érzete nem fog. Hirtelen térek magamhoz a bódult állapotból. A tekintetem még mindig olyan, mintha gondolkoznék. Üres, élettelen, üveges, halott... Letekintek még mindig látom magamat, de már nem kérek segítséget. Beletörődtem. A félelem a másodperc töredéke alatt ül az arcomra. Most nem csak nézek, látom is mi történik velem valójában. Nem tudom mik voltak, de avval tisztában voltam, hogy nem barátkozni akartak.Az agyamat elöntötte a sötétség. Látom, amint az önpusztítás magával ragad. Először csak néhány karc, mosolygok a vérvörös folyadék láttán és letörlöm. Majd napok múlván megint a pengéhez nyúlok. Most nem elégszek meg a karcokkal. Mélyen és durván a karomba állítom. Még épp, hogy nem érte el az eremet. És ettől már csak durvábbak jöhetnek. A bulik, azért, hogy elfeledjem őt. Az alkohol tompítja a memóriát, kevésbé érzem, hogy kell nekem. Ha... Legalább barátilag... De tudom, hogy... Nem elég. Belőle nem. Felpillantok. Őt keresem. Nincs itt. Nem találom. Elment. Elijesztettem azzal ami vagyok. Valóban én lennék ez? A túloldalon mozgást észlelek. Ő az. Ott van.  Elhagyott volna végleg? És...? És mi lesz azzal, hogy barátok...? Ő döntött. Én nem tartom vissza. Elment. Végleg. Letekintek megint, a fejemet nem mozdítom, nem merem. Érzek valamit... Sőt. Inkább valakit. Átkarol. Szorít. Nem enged... Lent. Ott lent is. Látom. Megfogja a csuklóm. A jobbat. Felemeli és egy penge van benne. A bal kezemet megfordítja. A csuklómhoz emeli a pengét. Egy hirtelen, magabiztos mozdulattal megvágom a kezem, de nem akartam. Nem én tettem ezt. Itt van. Mindig. Vagyis péntekenként. A bulikban. A feles poharakban, a boros üvegben, a sörös dobozban... Minél több alkohol fogy, annál erősebb az ölelése. És amikor szorosan érzem, ő irányít. Hallom a szívét. Abnormálisan gyors, már-már nem is emberi... A fájdalom megszűnik, amint meglátom a padlóra csepegő folyadékot és, amikor már magamról nem tudok. Akkor a legrosszabb. Akkor minden hirtelen egyszerre jelenik meg a fejemben. De egy valami örökké bennem fog élni. Az a kaján vigyor, amivel ez a sötét alak magával ragadott és elkapta a kezem idefent. Megfogta és magával vonszolt...

Lost in space

Vízcsobogás zúgott alig hallhatóan, a suhanó széláramlat cserjéket zörgetve próbált versenyre kelni vele. A hullámok egymáson átbukva hömpölyögtek a patak göröngyös medrében, míg a szellő, gyengéden arrébb taszigálva a leveleket, haladt a parton. Madarak gubbasztottak a magasabb lombkoronák árnyékában, torkuk mélyéről hangjegyek sokaságát szabadjára engedve, csilingelő szólamokat zendítettek meg a maguk tüneményes módján. A cserjés színpalettája újból feltöltődött a fakó tél elmúltával és beköszöntött a forró nyarat ígérő, csalóka tavasz, újabb illatokat hozva magával. A szikrázó nap átszaggatta a sűrű felhőfüggönyt, sugaraival odaadóan simogatta a még átfagyott, kemény földet. A természet tökéletesre megalkotott, idilli képébe csak egy oda nem illő tényező volt. A magasra felkapaszkodó fűben térdelt, fekete ruhában, komor tekintettel meredt a távolba. Szőke szögegyenes hajzuhatag omlott csupasz vállaira, zöld szemében szikra pattant, tüzes volt mégis élettelen. Figyelme a közeli sziklaormokra szegeződött, a kopár óriások egy másik éjsötét szépséget takartak. A csipkézett élű pilléreken egy öreg holló egyensúlyozott, farkasszemet nézve a lánnyal. A szempárok találkozása csupán egy perc erejéig tartott, de amint az állat a mélybe vetette magát, hogy a szelek szárnyán suhanjon, a nő tovább kémlelte az eget. 
Festői szépség, szavakkal leírhatatlan, amit az a madár érezhet miközben száll. Szabadság...olyan megfoghatatlan. Számomra csak egy vágyálom, de mindennél jobban szeretném, hogy a magaménak tudhassam. A holló a halál hírnöke, de nem értem jött...érzem. Ha itt hagyom ezt a helyet, angyalként szeretnék tovább létezni. Fentről vigyázhatnék, azokra akiket szeretek...de nem, nem hagyhatom még itt őket, földi formában van rám szükségük. Feleslegesek a gondolataim, olyan dolgok fogannak meg bennem, melyek nem egészségesek...nem kellene ilyen elméletekkel mérgeznem a tudatomat. Szörnyeteget nevelek bűntől tiszta, ártatlan lelkem melegágyán. Most még csak láncra verve csorgatja nyálát, de ha tovább táplálkozik félelmemből, könnyeim patakjából, képtelen leszek megfékezni csillapíthatatlan éhségét és engem emészt el. Én nevelgetem ezt a torzszülöttet, fájdalmam lapjaiból lett összeválogatva és egyre csak növekszik, készen arra, hogy cafatokra tépjen, véres ajkaimra csókot leheljen, kíméletlenül. Ha röviden, tömören, metaforák tömkelege nélkül akarnám kibökni, azt mondanám önmagamat sanyargatom, pusztítom azzal, hogy nem engedem el az édes múltat. Görcsösen próbálok kapaszkodni az emlékekbe, pedig nélkülük talán még a boldogságra is lenne halvány esélyem. De már feloldhatatlanul magamhoz láncoltam őket, messze eldobva a felejtés cifra, aranyozott kulcsát és ez az, ami tiltott gyümölccsé teszi számomra a szabadságot...
Néha rádöbbenek, hogy egy depressziós vészmadarat kovácsoltam abból a mosolygós, gondtalan lányból, aki voltam. Ilyenkor mély ráncok ülnek meg homlokomon és csak gondterhelten ingatom a fejemet. Mélyet sóhajtottam és talpra álltam. Lassan elindultam a tündérmesébe illő, mohával körbenőtt, macskaköves ösvényen a betondzsungel szmogos börtöne felé.

...A sötét sikátor rémisztően fonta körém karjait, sakkban tartotta légzésem, szívverésemet füleimben hallgattam, agyam minden lehetséges végkimenetelt lepörgetett pár pillanat alatt. A levegő nehézkesen szakadt fel tüdőmből újra és újra, végül mindig hörgésben halt el. Egy magas, torz alak hajolt fölém, vicsorgó fogain megcsillant a hold hideg fénye. Rövid ideig eltűrtem ahogy kárörvendően szavakat suttogott nekem, majd hirtelen megmarkolta karomat. Keze elszorította bennem a vérkeringést, tenyere vöröslő nyomát magam előtt láttam. Maga felé húzott ellentmondást nem tűrően...
Izzadságban úsztam, a cseppek lassan folytak le a nyakamon, amitől kirázott a hideg. Néhány vizes tincsem arcomra tapadt, hajam kócosan, kuszán ölelte körbe rémült tekintetem. Takaróm menedéke alatt, összegömbölyödve próbáltam nyugodtságot erőltetni magamra. Rémálom...már megint. Azt mondják az álmok szebbek, ott biztonságban vagyunk. A boldogság illékony, de ott örök...csupán nem valódi. Én, ha lehunyom a szemem, akkor is rémeket látok. Sehol sem mosolygok, mindig megtalálnak a lidércek. Miért? Miért tagadja meg előlem az élet a boldogságot? Mások öröméből táplálkozom, az Ő nevetése éltet, de én magam már olyan rég nem éreztem a mosolygás okát, hogy lassan azt is elfelejtem milyen érzés is az. Élettelenül lézengek, tengetem a napjaim, az életkedvem a földet súrolja. Az üresség belülről emészt fel, nincs itt már mellettem az ember, aki összetartson. Amikor a legnagyobb szükségem lenne rá csupán barátként áll mellettem, de ez nem elég. Amióta nem szoríthatom magamhoz, nem mondhatom neki, hogy szeretem, kifordult magából a lelkem. Nem vagyok önmagam és ez aggasztó. A barátaim, akik igazán ismernek, elrettenve és tehetetlenül nézik végig ahogy elhagyom magam. Nincs erőm folytatni, de még itt tart valami, ha még élőhalott formájában is, de érzem, hogy küzdenem kell tovább. Sejtelmem sincs, hogy meddig fogom így bírni, de egy biztos: Szeretem és ez a kötődés lassan, de biztosan lökdös a halál felé...

Keserédes emlékek

A sötétség fojtó, nehéz lepelként ereszkedett rám. Fülledt meleg ölelt körbe, szörnyű bűz terjengett az aprócska helyiségben. Az üres borosüvegek szilánkjai szerte-szét szóródtak a hideg, nedves konyhapadlón, ezáltal lábaimat kíméletlenül véresre karcolták. Savanyú hányás szag bódított el, félájultan próbáltam erőt venni gyenge lábaimon, hogy az ágyam ölelő karjaiba dőlhessek. Tudat alatt tisztában voltam vele, hogy semmi esélyem eljutni a hálószobámig, de küszködve próbálkoztam talpra állni. A sűrű homályban tapogatóztam valami kiszögellés után, ami segítene feltápászkodni, de csak vakon kapdostam a levegőbe elgyengült karjaimmal. Fejemet mágnesként húzta magához a talaj, szemhéjaim ólomként csukódtak le és nem volt elég erőm megtartani testemet, ami lassan elernyedt és a kemény földre zuhant. Halk koppanással csapódtam a szilánkok pengeéles hada közé, amik durván áthasították finom, fehér bőrömet. A részegség tompította érzékszerveimet, élettelenül feküdtem, fizikailag nem éreztem semmit, mégis forgott velem a világ...szédültem és kegyetlenül kínzott a lüktető fejfájás. Nem tudtam gondolkodni, akárhogy erőltettem az emlékek felbuggyanását, nem törtek felszínre, a hosszas próbálkozás kimerített és mély álomba zuhantam, ahonnan másnap is csak nehezen szabadultam ki.
A nap sugarai megtörtek a konyhaablak üvegén, aprócska szivárványokat képezve a levegőben. A fényáradatban láthatóvá vált a temérdek szálló por, ami a négy fal között rekedt, a tömény, orrfacsaró szagfelhőben. Felborított székek, poharak törmeléke a mosogatóban, lerángatott, borfoltos függönyök látványa tárult elénk. A felfordulás okozója én voltam...nem tudtam uralkodni indulataimon az alkohol hatása alatt. Szörnyetegként tomboltam lakásomban, néhány késői órán keresztül, mielőtt végleg elhagytam magamat. Most zsibbadtan hevertem a mocskos padlón és igyekeztem kibogozni kusza elmém hálóját. Üres voltam, tekintetemmel kábultan meredtem magam elé. A másnaposság minden porcikámon keresztül szaladt, miközben nehézkesen négykézlábra küzdöttem magamat. Eltámolyogtam az erkélyig és a cigarettáért nyúltam, hátha kitisztul picit a gondolkodásom a friss levegőn. Szétszabdalt koktélruhámban, kócos hajzuhataggal, az éjszakától koszosan nem éppen üdítő látványt nyújtottam az arra tévedő gyalogosoknak. Mint oly sokszor, most is megfordult a fejemben a felvetés, miszerint könnyebb lenne véget vetni mindennek és a mélybe zuhanni a negyedik emeletről. Bár most ehhez se lett volna erőm, helyette belülről ostoroztam magamat megvető szavakkal. A legjobban a tömény szánalmasságot éreztem, a felejtésre képtelenséget, ami azon-nyomban emlékeket szült. Újra éreztem ölelő karjait derekamon, simogató ujjait karomon, bódító illatát, melyet ezer közül is felismernék. Hallottam nevetését, eltudtam képzelni mosolyát...nem hagyott nyugodni a temérdek emlékkép. Könnycsepp gördült le arcomon, néztem ahogy a hamut sodorja a szél, majd összezuhantam a fal mellett és sírógörcsben törtem ki. Égette mellkasomat a hiánya, úgy éreztem meg fogok őrülni...képtelen voltam félemberként tovább élni.
Hatalmas üresség tátongott a szívem helyén...az aprócska, porcelán törékenységű szerkezet darabokban hevert mellkasomban. Az utóbbi hónapokban annyit sírtam, hogy az ember azt hinné, már elfogyott az összes könnyem, de most is egyre csak ömlött a sós áradat. A reggeli hűvös szellő megcirógatta bőrömet, mint egy gondoskodó anya, úgy simogatta szőke fürtjeimet. Ahogy lassan megnyugodtam, egyre inkább hiányát éreztem egy Aspirinnek. Remegő lábakon besétáltam a fürdőszobába, gyorsan megszabadultam szűk ruhámtól, majd egy macska kecsességével beugrottam a zuhany alá. A forró víz jótékonyan hatott a másnaposság ellen, kiélveztem minden cseppjét. A fürdő után belebújtam szőrös mamuszomba és magamra kaptam selyem köntösömet. Playboy lányokat megszégyenítően néztem ki, de a gyönyörű csomagolás vérző lelket takart. A tükörből egy megkeseredett női arc pillantott vissza rám, műmosollyal az arcán...
Alkohol, drog és egyéb felejtést biztosító szerek. Függő vagyok. Magukhoz láncoltak a fehér porok, színes tabletták. Hogy jutottam idáig? Miért nem lehetek boldog? Talán, mert a boldogságot egyenlővé tettem vele és ő sohasem lehet az enyém... Elvesztettem, pedig sosem tudhattam magaménak. Álom volt, gyönyörű álom.
Az ember lánya sokszor érezheti magát magányosnak, ha nincs élettársa, aki a nap minden percében fogja kezét és vigyáz rá. Ilyenkor józan ésszel gondolkodva pótolni szeretné a férfi hiányát, jobb esetben egy házi kedvenc közreműködésével, ekkor lép életbe a 'magányos macskás nő' kifejezés. Én viszont azok közé, a szerencsés emberek közé tartoztam, akik allergiásak a macska szőrre, így nemes egyszerűséggel maradtam csak a 'magányos nő'. Hogy miért taglalom, hogy nem lehet kis kedvencem? Magam sem tudom...olykor csak beindulnak a fogaskerekek az agyamban és mint akinek 'agymenése' van, elkezdek gondolatláncokat fűzni a jelentéktelen dolgokból is. Az elmúlt idők tapasztalatával élve úgy érzem, senki más nem ért meg, nem lát úgy a vesémbe, mint én magam. Szóval önmagammal tárgyalok...remek, azt hiszem tényleg meg fogok őrülni. 
A mai nap oly jelentéktelen volt, mint az összes többi kedd. Egyedül, semmittevéssel tengettem óráimat, hosszan elnézve az ablakból elterülő tájat. Hét óra tájt kattogott az ódon, aranyozott szegletű, tölgy falióra. Megnyugtató, ütemes hangzása mellé már csak egy hatalmas, családi békét árasztó kandalló hiányzott, ropogó fával és vörösen izzó, kicsapongó lángnyelvekkel. Államat karjaimon pihentettem; egyenesen bámultam a maszatos ablaküvegen keresztül. A láthatárt narancsos árnyalatba vonta a lemenő nap, huncutul egy kevés rózsaszínt is a színkompozícióba csempészve. Nyírfák susogtak egy kisebb facsoportban, néhány kutyát sétáltató ember nevetését díszítette a tompa madár csicsergés. Élettel volt megtelve a szemet gyönyörködtető látvány, én mégis szellemként ültem a nehéz, vörös brokátfüggönyök mellett. Hanyagul elnyúltam a bársony kanapén és a monoton plafonra szegeztem tekintetemet. Körülbelül annyi élet volt bennem, mint egy összeaszalódott múmiában. Magasra emeltem jobb karomat, míg a másikkal végig simítottam csuklómat. Apró barázdákat lehetett érezni, begyógyult vágásokat...

Magány

A tüdőm friss, levendula illatot hozó levegővel telt meg újra és újra. Bódultan szívtam magamba az éjszaka hűvös, tavaszi aromáját. Ellazultan, zsibbadt végtagokkal feküdtem a fagytól kemény földön, miközben tekintetem a sötétkék égboltra tapadt. A hideg szellő fürge táncot lejtett a bőrömön, majd kacéran bele dúrt gesztenyebarna fürtjeimbe. A csillagok, mint megannyi szikrázó tünemény keltek versenyre, az engem körülvevő szentjánosbogarakkal, míg a levelibékák kórusa kíséretet adott a tücskök monoton ciripeléséhez.
 Nyugodt este elé néztem én és a gondolataim. Lassan erőt vettem lábaimon, majd ellöktem magam a mágnesként vonzó talajtól. Egy öreg fűzfa felé vettem az utamat, egy alig kitaposott ösvény terelte lépteim. Sosem jártam még ott, de valamiért tudtam, hogy valami vár rám és egy titokzatos, ösztönző suttogás nem hagyott nyugodni. Egészen halk, zizegő hangként telepedett a tudatomra, majd fojtó ködként fedte be az agyam minden egyes pontját. Fullánkként tört be gondolataim közé és egyre erősödött bennem. Gyorsabb tempóra ösztönözte lábam és egyre csak azt hallottam 'Menj! Menj!'. Nem bírtam megállásra parancsolni fáradt lábaimat, a torz kántálás a fejemben erősebb volt nálam. Fél órája küszködtem az ismeretlen suttogással, míg hirtelen megtorpantam. Egy megviselt kérgű, sötét lombú fűz nézett le rám a magasból. Csak álltam és bámultam meredten a fára, melyen az idő vasfoga mély nyomokat hagyott maga után. A torkomban lüktetett a szívem és egy kis idő elteltével arra lettem figyelmes, hogy más zajt nem is hallok, hisz az éjszaka szerenádja messze elkerülte ezt a helyet. Elmerengve álltam a messze nyúló gyökerek között és hagytam, hogy a fűzfa ágai cirógassanak. Megbűvölve, öntudatomon kívül odaléptem a fatörzshöz, majd lassan éreztem ahogy a testemből kirántják az erőt és már nem tudom tartani a saját súlyomat. Hipnotizálva, elgyengülten, tehetetlenül a földre zuhantam, mint egy darab jéghideg kő. 'Mi történt velem?'. 'Hogy kerültem ide?'. A kérdések lavinaként áradtak volna, de a számon egy hang se jött ki. Némán, üveges szemmel ücsörögtem a magas fűben, velem szemben pedig egy másik alak. Reszketni kezdtem, ahogy a homályos személy felém hajolt, sötét teste az enyémhez ért, éreztem ahogy átkarolt, majd hirtelen eltűnt. 'Miért játszol velem?'. Az idegen értette a ki nem mondott szavakat is, de nem akart válaszolni. 'Te hoztál ide, tudom!'. 'Mutasd magad!'. A rejtélyes alak így folytatta még egy darabig, felbukkant és eltűnt az éjszakában. Csendben vártam a végítéletet, hiszen tudtam, hogy ő is arra vár. 'Kérlek ne tedd ezt, inkább lépjük túl gyorsan a végszó küszöbét!'.
Az arany napsugarak óvatosan kúsztak fel a takarómon, lassan végig nyújtózkodtak egészen az arcomig. Az erős fényáradat ébredésre nógatta testemet és szemeim óvakodva kinyíltak. Lenge pizsamám a rémálmok okozta izzadságban úszott, szemem sarkában könnycseppek ültek, az indulásra várva. Kómás tekintettel másik oldalamra fordultam és epekedve tártam karjaim a mellettem álló üres hely felé. Üres volt. A megnyugvást adó karok már nem szorítottak magukhoz. Üres volt. Zöldes-barna szemei már nem mosolyogtak többet rám. Üres volt. Teste már nem font körbe biztonságot sugallva. Üres volt. Nevetése eltűnt... eltűnt, örökre. 'Hát itt a végítélet?!'. 'Ha őt elvetted tőlem, kérlek vigyél magaddal engem is....'. És a megtört lány újból álomba sírta magát.

Az utolsó tánc

Elvékonyodó sikoly, vérfoltok a márványpadlón, csörgő fémláncok, nehéz hörgések, és mindebből csak a félelem érzete maradt meg, mire a Nap az ablakpárkányom szélét érintette. Napok óta, ha lehunytam a szememet, rémálmok hálójában küzdöttem végig az éjszakákat. Hosszas estém testemen hagyta nyomait: mély, fekete karikákat festett művészien hulla sápadt arcomra. Megkínzott élőholt módjára kecmeregtem ki franciaágyamból, majd ezzel a tempóval elvánszorogtam a konyháig. A kis, kerek óra ütemesen kattogott, a kávé ráérősen rotyogott, a teasüti pedig kellemesen ropogott a számban, miközben az énekesmadarak csendben, megfagyva gubbasztottak az ébenfa vékony ágain. A jégcsapok olvadtak, a hó erőtlenül latyakká változott, a tél lassan átadta a stafétabotot a tavasznak. A ház halk zajait az ébresztőóra éles berregése törte meg, a mutató hat órát jelzett. A fakó pamut felső és a kopott farmernadrág, amit magamra rángattam passzolt a hangulatomhoz; unott, sivár és kedvtelen.
A napom szürke volt, mint az égen pöffeszkedő gomolyfelhő, és én csak arra vártam, hogy kiszabaduljak a monoton papírmunka dzsungeljéből. A csuklómon díszelgő apró kvarcóra aranyozott mutatója az öt óra felé közeledett, ami azt jelentette, hogy végre magam mögött tudhattam irodám téglafalainak börtönét. A forgáccsal szórt járdán tompán kopogott a csizmám sarka. Az én csizmám sarka és egy idegen cipő sarka. Követett. "Kipp-kopp". A léptek már a Főutca óta nem hagytak magamra. "Kipp-kopp". A szívem a torkomban zakatolt, gyorsítottam a tempómon. Szinte már futva igyekeztem a balett terem felé, és amint lefordultam az utca sarkon, megnyugtatott sárga falainak látványa. Nagy erővel berontottam, és a tölgyfa ajtó fájdalmasan jajdult fel. Hajam összekócolódott, ruhám elmozdult, izzadság cseppek szánkáztak kipirosodott bőrömön, a levegőt pedig szaporán kapkodtam. A tánctanárnőm komoran nézett rám szögletes szemüvege mögül, orrát felhúzva, jéghideg hangján szólt hozzám:
- Ms. Kendrick, késett és durván berontott, akárcsak egy vadállat. Ez a viselkedés tűrhetetlen! - lenézően tovább sétált, én pedig megalázott alattvalóként siettem be az öltözőterembe. Koszos, mindent túlélt hátizsákomat hanyagul ledobtam, és az ovális tükör elé botorkáltam. Szétzilált külsőm teljes mértékben elütött a táncterem makulátlan szépségétől, szégyelltem is magam a megjelenésem miatt. Hozzá láttam rendbe szedni magam; a púder fehér felhőben porzott körülöttem, a szemfesték apró pacákat hagyott a tükrön, arcomat művészi pontossággal festettem, porcelán babához hasonlóan. Hajamat szoros kontyba fogtam egy halvány rózsaszín selyemszalaggal, majd magamra igazítottam a dresszt, a tütüt és a balettcipőt. 
Az öltözőből tizennégy egyforma táncos lépett ki; ugyanaz a komoly tekintet, egyenes tartás, kimért pontosság és karcsú alak. Az edzés ugyanebben a tökéletes harmóniában folyt le, mint ami a lányok arcára volt erőltetve.
- Most a dégagé, ugorj, kezet lendíts, spicc! - Mrs. Gray éles hangja, pengeként hasított végig a levegőben. A zongorista ellentmondást nem tűrően követelte a hangszertől a magas hangokat. A lányok robotként, összhangban ismételték a lépéseket, mozdulatokat, majd egyazon pillanatban megálltak és végre kifújhatták magukat. Az öltöző pár perc alatt kiürült, és már csak én ügyetlenkedtem a spicc cipő fűzőjével. Nyolcat ütött a hatalmas fali óra és elindultam a kijárathoz, a tükörtermen keresztül. A sarokban álló fényes, fekete hangszer a zongorista nélkül hallgatott, a diófák ágai csontos ujjakként kopogtattak a hatalmas ablakokon. "Kopp-kopp". Ismét cipőkopogás ütötte meg a fülemet. A levegő szaporábban járt ki-be a tüdőmben, feszült figyelem lett úrrá rajtam. "Kipp-kopp" hallottam ismét az ismeretlen közeledtét. Féltem, védtelennek éreztem magamat. A tükörképeim rémülten néztek vissza rám, ők is ugyanolyan tehetetlenek voltak, mint én. "Kopp-kopp". "Kopp-kopp". Majd hirtelen elhallgatott a tompa kopogás. A hátamon felállt a szőr, a libabőr végig cikázott egész testemen, egy leheletet éreztem a nyakamon. A hideg penge a torkomhoz tapadt és ő csak annyit suttogott:
- Megvagy.. - majd beteljesítette halálos ítéletemet. A gyilkosom bőrkabátja zsebébe csúsztatta az ezüst pengét, és kisétált a hátsó ajtón. "Kipp-kopp". A léptek távolodtak holttestemtől, mely mereven, szokatlan pózban feküdt. Lila szám 'ó' betűt formázva kért segítséget, de a sikoly bent ragadt és már soha többet nem tudott felszakadni. Hófehér bőrömön apró gyöngyökként ültek a vércseppek, csipkés ruhámat vörösre mázolták. A tükrökből üveges szemmel tekintettem vissza élettelen testemre...

Érzések

A város csendben ül. Nem világítanak a lámpák. A sötét elnyel mindent. A napok csak telnek. Egyre gyorsabban, de pedig lassabban kéne. Tél van. A hó nem esik. Az idő meleg. Nyárias. De a következő nap már hideg és zord. Hatalmas hó van, ha kinézel. Az emberek kapkodnak a téli ruhákért, a csizmákért. A boltosok meg csak mosolyognak. Örülnek a haszonnak. Egyedül sétálok. Kint a nyári szerelésemben. Nem jön senki aki segítene, aki felöltöztetne. Csak megyek és bámulok. A környezettel nem foglalkozva. A hideget nem érezve. Csak bambán sétáltam. A gondolatok suhantak át a fejemen. Öngyilkosság, baleset, szenvedés... Meredten bámulom a tér közepét. Egy emlékkép ugrik be. Pontosan itt ültünk... De már nem fogunk. Ő már nincs velem. Odamegyek. Szembe feltűnik egy lány. Ugyanolyan, mint én. De mégse... Odaérek. Megállok és ő is. Egyszerre. Felemelem a kezem és közben ő is. Elfordítja a fejét és akaratlanul én is elfordítom. Kinyújtom a kezem és egy hideg tükörhöz érek. Megérintem és darabokra törik. Elszökik a lány aki ott volt.... Ő még életvidám volt színes. ÉS megállok a kirakat előtt. Meredek magam elé. És belenézek a szemembe. A lelketlenség elragad és soha többé nem térek vissza a sötétből...

A máglyahalál

Átlagos napok, átlagos hetek, átlagos hónapok, átlagos évek, de nem egy átlagos élet. Az életem a maga módján átlagos, mert hozzászoktam. Csak a kis bökkenő az, hogy nem ember vagyok. De ez nem nagyon zavar a mindennapi dolgokban. Főként akkor furcsa, amikor a szkeptikus barátaimmal beszélgetek. Lehordják a fajtámat, a vámpírokat, a vér farkasokat... Sőt el se hiszik, hogy létezünk. Pedig igen. Itt vagyunk mindannyian az éjszaka leple alatt. Pont most töltöttem be 320. élet évemet és még mindig 26 évesnek nézek ki. Vidékről vidékre költözök. Nem maradhatok egy helyben. Az irataimat hamisítani kell. Nem kérdeznek semmit, csak csinálják. Sokan a 26-ot sem hiszik el, mondván, hogy biztos kevesebb vagyok. Most itt vagyok Miami-ban. A napsütés gyönyörű, a tengerpart pedig lélegzet elállító. Ma estére a haverok hívtak egy tengerparti buliba. Én meg úgy gondoltam, hogy jó miért is ne, úgyis rég voltam már velük. Hatalmas tábortűz, rengeteg ember, észveszejtő hullámok. Minden, ami egy rettentő jó party-hoz kell. Az alkohol mennyisége leírhatatlan. Csak túlöltözöttnek éreztem magam a sok bikinis lányhoz képest. Persze rajtam is volt, de nem akartam levenni a ruhámat. Az pedig, azért volt, mert van egy tetoválásom. rossz bikinit vettem fel és kilátszódott volna. A pentagramma. levettem a nadrágomat, mert akkor még nem látszott. Annyit mondtam a többieknek, hogy fázok egy kicsit. És elkezdtünk inni. Már azt se tudtam merre járok. Találkoztam egy sráccal. A tekintete magával ragadt. Mintha belém látott volna. És tényleg látott. A szemembe tekintett, de lelkembe látott. Látta a valós énemet. Odajött, hozzám hajolt és belesúgta fülembe: "Sorstárs." Rövid, de érthető volt. Ő egy varázsló. Méghozzá egy médium. Az egész estémet vele töltöttem. Magához ölelt, szorított, az ajkaink égtek a szerelemtől. Bár lehet, hogy csak az alkohol hatása. Levette rólam a pólót. Csak a bikini volt rajtam. Az egész este mámoros volt. Minden rendben volt teljesen, amíg a hullámok el nem kezdek egyre nagyobbak és nagyobbak, lenni. Már majdnem a tábortüzet is elérte. Rengeteg ember vizes lett, de pillanatok alatt véget ért. Mintha semmi sem lett volna. Egy csepp víz se jött volna közelebb hozzánk. Semmi. Leültünk a tábortűz köré és elkezdtünk melegedni. Jól elsztorizgattunk, amíg egyszer rám nem került a sor és a tetoválásomról kérdeztek. Elkezdtem a történetet.
„Még régen, amikor a nagyszüleim éltek, ők az én jövetelemre számítottak. Megjósolták nekik, hogy kislány lesz. De a jóslásért cserében az én életemet kérték. Persze a nagyszüleim ezt nem akarták. Mindent megpróbáltak tenni ellene. Elmentek magához a Sátánhoz is segítséget kérni. Ő segített. Vagyis azt hitték, hogy segített. Itt vagyok, de őket hatalmas átok sújtotta. Már egyikük se él. Szövetséget kötöttek az alvilág teremtőjével. Nem tehettek semmit se ez ellen. Leheltelen a szabadulásuk. Mert még élnének, ha nem szippantotta volna be őket egy hatalmas kapu. A kaput láncok szegték a földhöz, de az még így is lebegett. A kapu két hatalmas csontvázból van. Olyan, mintha ki akarnák nyitni. Sőt ki is nyitották akkor. A saját erejükből. A Sátán után ők a leggonoszabbak. Nem is beszélve arról, hogy a szüleimet is elragadták. Pedig nekik végképp semmi közük nem volt hozzá. Ezzel a pentagrammával vagyok megpecsételve, hogy bűnhődjenek az érkezésem miatt a családtagjaim.”
Ezt elmeséltem nekik. Nem hitték el. Nevettek egy jót és folytatódott az este. Pedig, amit elmondtam mind igaz. Idővel ők is rájönnek…
Egyik pillanatról a másikra mágiám csökkent. A ráncaim kezdenek látszódni. A szemem kezdett sárgásodni. Mindenki furán kezdett el bámulni. Nem is csodálom. A srác is, akivel egész nap voltam. Ő se értette, hogy most mi is történik. Megfogott, és elkezdett rángatni. Azt hittem segíteni akar. Pedig nem. Rángatott és belelökött a tábortűzbe. Igazi máglyahalál. A rothadt hús égett szaga járta át az egész tengerpartot. Én nem sikítottam, semmi. Egy hang nem jött ki a számon. Csak a szemem könnyezett. A Pokol Kapuja kitárta ajtóit…

Éjsötét angyal

Az utcák sötétek. A város már-már kihalt. A fények pislákolnak és a szél csak úgy süvít a fák lombjai közt és a levelek alig bírták a megpróbáltatást. Csörögtek, zúgtak, susogtak. Ha egy percre csendbe maradtál, akkor suttogásokat hallottál a magasból. Egyszer hirtelen hatalmas zaj törte meg az ijesztő csendet. De a hang félelmetesebbnek hatott, mint maga a suttogás. Egy halk nyikorgással kezdődött, de ebből hatalmas zaj lett. Egy kapu nyílt ki. Olajozatlan volt már egy ideje. Egy kórházé. Vagyis a volt kórházé. Már évekkel ez előtt leégett. Ezért különös, hogy valaki erre császkál. Főleg majdnem az éjszaka közepén, amikor már a holtak is nyugovóra tértek, vagyis még pihennek. Főleg a kórháznál, ahol rengeteg elintézetlen halál eset volt még anno. A felhők furcsa alakzatokat festenek a földre a telihold fényével játszva. Megint néma csend. Sehol senki, de valami koppan a kövön. Az egész utca ettől kong. A lámpa végleg feladja a szolgálatot. A kórház előtt teljes sötétség van, de mindig pontban éjfélkor. Most pedig még csak 23:30 van. Mi változhatott a többi éjszakához képest? A csendet most más zajok törik meg. Motor hangok. Méghozzá autó motoré. Tizenéves tinik száguldoztak részegen. Szembe velük egy másik autó. Egy áru szállító. A sofőr már álmos volt, a gyerekeket észre sem vette. A feje már-már neki csapódott a feje a dudának. Kezdett elbóbiskolni. A fiatalok a kábítószer hatása miatt a dudát egy suttogásnak, egy nagyon magas női hangnak vélték. Gyertek velem és minden rendben lesz! A srác, aki vezettet rámarkolt a kormányra és csak ennyit mondott:
- Segítek nektek a gondjaitok megoldásában!
Elrántotta jobbra a kormányt és épp, hogy nem csapódott bele az áru szállítóba. Legalább ő biztonságban megúszta, de egyből eszmélt a baleset láttán és hívta a mentőket. A szőke hajú fiú eltűnt, aki vezetett. Senki nem ült a volán mögött. Mintha ott sem lett volna, de a sofőr meg mert volna rá esküdni, hogy ott ültek. Ugyan úgy, ahogy a többi utas is. Vagyis, akik túlélték a fához csapódást. A nyolc főből hárman kerültek kórházba és ebből, egy súlyos volt. A legfurcsább az egészből az volt, hogy mire kiért a rendőrség, pontban éjfélkor, a lámpa égett. A rendőröknek és a mentőknek is feltűnt ez. Először nem is akartak kijönni az esethez, mert a pletykák csak szállnak a városban. A pletykák miszerint van erre egy árny angyal, aki mindig magával visz néhány embert a halálának a fordulóján. De minden ezred fordulónál tömeges balesetek vannak egész évben. És a statisztikákat bújva ez igaz. És ettől van, hogy ilyenkor az emberek félnek akár még az utcára is kimenni. Én láttam az egészet. A srác rám mosolygott, amikor elrántotta a kormányt és vörösen izzó tekintete találkozott a kék szemmel. Most is látom magam előtt. Épp haza sétáltam. Ismertem a srácokat és a buli kezdetekor még ő nem volt ott. A vége felé ajánlotta fel nekik, hogy haza viszi őket. Én nem láttam jó ötletnek és nem tartottam velük. És lám igazam lett… Magamon érzem azt az őrült pillantást, azt a semmit mondó tekintetet. Látom azt a mosolyt, ami 5 lassan 6 barátom életébe került. Ha tehettem volna valamit.

Kiért a hatóság és a mentőkocsi. Megláttak engem amint ott sétálok egymagam. Odajött egy kedves tekintetűnek nem mondható férfi és elkezdett faggatni.
- Nevét, lakcímét!
- Nem… Nem tudom… De! De… a barátaim.. A barátaim! Mi? Mi történt? – dadogtam össze vissza.
- Hölgyem a kérdések itt én teszem fel! Mit látott?
- Egy… egy… egy srácot. Ő vezetett… Ha jól emlékszem… Szőke haj… vérvörös szem… őrült vigyor… hófehér bőr… - ekkor a rendőr már úgy volt vele, hogy elmegyógyintézetbe küld. - Fekete…
- Fekete mi?
- Szárnyak! Szárnyai voltak… - nem néztem a szemébe, a tekintetem a földre meredt.
- Hölgyem ne szórakozzon velem! Ez egy gyilkossági ügy. Kérem, mondja az igazat!
- De... De én igazat beszélek!
Intett egy másik kollégájának.
- Vedd át! Én nem tudok vele beszélni!
Egy rendőr nő jött közelebb hozzám. Felismertem! Már régebben is találkoztunk.
- Emily! Minden rendben van? – odajött és átölelt.
- Persze… Csak… Ott volt valami szokatlan…
- Akarsz róla beszélni?
Megráztam a fejem és Amy anyukája hazavitt. Még anno ismeretem meg Amy-t és az anyukáját is, amikor… Mindegy. Csak nagyon közel állnak hozzám.

„Éjsötét szárnyak. Az orromon landol egy pihe…A szememet megdörzsölöm. Éppen aludtam. Még nem látok a fáradtságtól, de kezdem felfogni, hogy mit látok. A kezemen érzek valami hideget. Nehéz. Egyre nehezebb. Valami húz. Lefelé, oldalra és felfele is. Kezd kifeszíteni. Már a lábaimon is érzem a bilincsek hidegét. A láncok szaggatnak szét, de hirtelen abba marad. A következő pillanatban érzem, hogy a csuklómat és a bokámat szorítja a bilincs. És ekkor meglátom Őt. A sarokban áll és figyel. A tekintete mit sem változott, csak nem mosolyog. Mered rám és…És meglátom, amit nem kellett volna. A családom mögötte áll. Éjsötét szárnyakkal és vérvörös tekintettel. Közelebb lépnek hozzám. Édesanyám betapasztja a számat, az öcsém megsimogatja az arcom és édesapám pedig elővesz egy kardot.
- Gyere velem és minden rendben lesz!
- Segítek neked a gondjaid megoldásában!
A fiú arcát néztem. A tekintete elszomorodott, amint meglátta a szememben a fájdalmat. Nem a testit, hanem a lelki gyötrődést. A szeme sajnálatot mutatott és a család tagjaim eltűntek.
A kórházba kerültem. De most nem olyan, mint minden hónapban, amikor kivizsgálásra jövök… Emlékszem rá. Csak nem tudom, hogy… Itt voltam kicsiként, amikor behozták az öcsémet a kórházba. Pont egy éve. Hogy is felejthettem el? Anya és apa is itt volt, amikor… Ő ragadta el őket! Elkezdtem futni a kórházban és kerestem Őt. Felfutottam a régi szobájába az öcsémnek és ott feküdt valaki. Egy kisgyerek. Odalépek hozzá. Megnézem az arcát. Mint az öcsémé csak vérvörös szemek és falfehér bőr. A szeme nyitva van és üreges, de megszólalt mégis.
- Nővérkém! Hát eljöttél?- befordulva fekszik a fal felé és felém fordítja a fejét. Pontosan 180 fokkal.
Sikítva rohanok ki a szobából. De ő elkezdett követni. Kifelé futok, de megbotlok valamiben. Nem látom, hogy mi az, de nem is érdekel. Egy zömök, falfehér, vérvörös szemű ember szól hozzám.
- Segítsek? Eltévedtél?
Felkelek és elkezdek hátrálni. Neki esek egy ajtónak és legurulok egy lépcsőn. Lent elkezdenek fogdosni az emberek. Megfognak és lekezdenek felhúzni. Talpra állok és megfordulok. Ott van anya és apa.
- Végre, hogy ide értél! Már úgy hiányoztál! – mondták egyszerre és a lelketlen vérvörös szemükkel a szemembe néznek és elkezdenek mosolyogni.
Ami hirtelen vigyorgássá válik. A foguk kilátszik, szélesre húzzák a szájukat és a hatalmas metszőfogaikat csattogtatják. A nyál csörög a szájukból ki, az ajkukon keresztül, végig az állukon és, mint a veszett kutyához hasonlóan, már nyál tócsa van a padlón.
A srác megfog és átöleli a derekamat. Az éjsötét szárnyak kiszélesednek és lekezd repülni velem. Ki a régi kórházból. Elrepít egy távoli utazásra. A folyó felett vagyunk és a víz belecsapódik az arcomba…”
És felébredtem. Ott volt a sarokban. Vagyis úgy láttam. Pislogtam egyet és eltűnt. Ezt hetekig csinálta velem. Már nem mertem aludni. Felkerestem egy szakembert, hogy most akkor mit is tegyek. Azt mondta, hogy nem tudok semmit se, csak várjak a halálra. Na ezt hallva már felkapcsolt villany mellett aludtam. Mindenhol őt láttam. A fényképről visszamosolyogva, a falon, a levesben, a tükörben és mindenhol. Akárhova pillantottam. És folyton vigyorgott. Az őrült vigyorával. De ezen az éjszakán akarva akaratlanul elaludtam. Megint ott volt. De most csak ő. A kezében egy gyönyörű karddal. A markolata végén volt egy fekete kő. A kereszt vas mintha tollakból állna össze. A tollak megvédik a kézfejét. A penge része pihe könnyű. Kialakításilag egy kicsit görbe. Egy felirat szerepel rajta. "A sötétség szülöttének, a sötétség formálta és csak a sötétség pusztíthatja el." A sötét pengén megcsillan a fény. Belenézek és visszalátom a szüleimet és az öcsémet. A vörös szemek arra utalnak, hogy őket is az éjsötét angyal kapta el. Megálltam. Már nem küzdöttem ellene. A szoba közepébe sétáltam és a szemébe néztem. Erre fogta a kardot és felemelte. Felém szegezte. A tekintetünk találkozott. A félelmem tükröződött a szeméből. Elindult felém. Elkezdődött a haláltusa. Már majdnem lefejezett, de leguggoltam. Kirúgtam a lába alól a földet. Elkezdtem sprintelni az egyetlen ajtóhoz a teremben. Egyszer csak egy fekete füst felhő jelent meg előttem. Felemelte a kardot és levágta a fejem...