A város csendben ül. Nem világítanak a lámpák. A sötét elnyel mindent. A
napok csak telnek. Egyre gyorsabban, de pedig lassabban kéne. Tél van. A
hó nem esik. Az idő meleg. Nyárias. De a következő nap már hideg és
zord. Hatalmas hó van, ha kinézel. Az emberek kapkodnak a téli ruhákért,
a csizmákért. A boltosok meg csak mosolyognak. Örülnek a haszonnak.
Egyedül sétálok. Kint a nyári szerelésemben. Nem jön senki aki segítene,
aki felöltöztetne. Csak megyek és bámulok. A környezettel nem
foglalkozva. A hideget nem érezve. Csak bambán sétáltam. A gondolatok
suhantak át a fejemen. Öngyilkosság, baleset, szenvedés... Meredten
bámulom a tér közepét. Egy emlékkép ugrik be. Pontosan itt ültünk... De
már nem fogunk. Ő már nincs velem. Odamegyek. Szembe feltűnik egy lány.
Ugyanolyan, mint én. De mégse... Odaérek. Megállok és ő is. Egyszerre.
Felemelem a kezem és közben ő is. Elfordítja a fejét és akaratlanul én
is elfordítom. Kinyújtom a kezem és egy hideg tükörhöz érek. Megérintem
és darabokra törik. Elszökik a lány aki ott volt.... Ő még életvidám
volt színes. ÉS megállok a kirakat előtt. Meredek magam elé. És
belenézek a szemembe. A lelketlenség elragad és soha többé nem térek
vissza a sötétből...
