A réten a kis állatok futkároztak. Senki sem törődött velük,
nem gondozta őket senki. Csak az én szokásom volt a meglátogatásuk és, ha már
ott voltam, akkor meg is szeretgettem a kis bolyhosokat. Miért nem keresik a társaságukat? Pedig igazán ennivalók… A ruhám
a földre rogyott, az alja már fűzöld volt, az uszályom körülöttem szétterült. A
nyulak közelebb jöttek élelmet remélve, de nem volt nálam. A kastélyban
kimaradt étel szűkében voltunk, a zöldség alig akart megteremni, a péknek nem
volt ideje cipókat, kenyereket sütni. Nagyon sajnáltam, megsimogattam a kis
buksijukat és elmentem. Ahogy a szél fújta a szoknyám selyem rétegét, minden
lépésnél gyűrődött az anyag, de mindez oly kecsesnek hatott, hogy még az
idősebb bárónők is megirigyeltek volna, ha látják. Az erdőn keresztül kellett
hazamennem. A mosolygós fák zorddá és komorrá váltak, a nappal kezdett eltűnni
az égbolt alján és a Hold uralma alá vonta a csillagokat, a sötétséget. Az
égkék eget mintha a rideg felhők el akarták volna rejteni előlünk a látványt, a
világosságot. A hátam mögé pillantva egy sötét alakot láttam a momentum erejéig.
Inkább arra fogtam, hogy biztos csak fáradt vagyok. Lábamat lábam után raktam
egy gyerekes ritmust követve. Dalolásztam, figyelmemet lekötve. Hazaérvén meleg
vacsora és cipó várt. A nyuszik jutottak az eszembe. Élelmet vártak, és mit
kaptak? SEMMIT. A szerény vacsora után elfogott az álmosság. A lépcső minden
foknál sikított egyet, ezzel is jelezve haladásom tempóját és irányát. Az az érzés fogott el, hogy vissza kell
térnem a földszintre. Megfordultam, s óvatosságomat a lépcső is megköszönte.
Tekintetemet a lépcső aljára szegeztem, de gyorsan elkaptam a fejem és avval a
mozdulattal száznyolcvan fokos fordulatot vettem, a fa reccsent és szolgálatát
feladva a mély felé zuhantam. Bátyám gyors reakciója nélkül halott lennék. A
kezei erősen szorították a karomat. A
halál gondolatával játszadoztam. Felhúzott és végre kimertem nyitni a szememet.
Amikor tekintetünk találkozott, visszatükröződve megláttam félelmem tárgyát. A
vállam fölé tekintettem a tükörképben és egy sötét moszat tűnt el a lépcső
végéből. Pár pillanatig csak bámultam magam elé. Vajon mi lehetett? Bátyám aggódó pillantására tértem magamhoz.
Választ várt a fel sem tett kérdésére, de én csak megráztam a fejem és egy
erőltettet mosollyal illettem. Figyelve minden lépcsőfok tűrőképességére és a
csiga tempójával vetekedve értem fel az emeletre. Végig feszengtem a
nyugtalanságot éreztető tekintete miatt, amivel utánam nézett. A dézsában megmártóztam, s gyorsan felöltöttem
a pizsamámat magamra. Bevetettem magam a hűsítő paplantengerbe és az álom
lecsukta a szemhéjaimat. Az ablakon
besüvített a dermesztő lehelet, de még ez sem vert fel mélységes álomképeim
sokaságaiból. Jéghideg testemet reggel a napsugarak játszadozása kezdte felmelegíteni.
Vele aludtam el, vele
álmodtam és az ő gondolata ébresztett. Az agyamba fészkelte magát és mesterien
szennyezte, mérgezte meg. Azt hiszik, hogy nem tudok arról, hogy hogyan kerültem
ide… Régen történt, még csak hat éves lehettem mikor véletlen folyamán érdekes
beszélgetés részese lehettem egy kulcslyuk és fülem segítségével. Édesanyám,
Anne és apám, Martin a sorsomról folytatott eszmecserét. Fiatal voltam, nem
ostoba. Akkortájt rengeteg ember vesztette életét a rablótámadások során a
faluban. Egy szegény gazdálkodó családból származom. Martin először el akart
dobni magától, a mai napig nem tudom miért. Anne viszont kiállt értem. Erre a
pár mondatra visszagondolva mindig melegség tölti el a szívemet. „Egy hat éves
kislányról beszélsz! A szülei nem élnek. A mi feladatunk, hogy szép és okos
hölgy legyen majd belőle idővel. Mindig is szerettem volna egy kislányt, te is
tudod. Kérlek! Majd én gondját viselem, elaltatom, megnyugtatom, ha rosszat
álmodik, vele leszek bármi is történjék. „ Martin csak bámult és egy helyben
állt, majd magához húzta hitvesét és átölelte. Ekkor lépteket hallottam a
folyosó vége felől, Adam volt az. Már akkor minden pillanatban, amikor hirtelen
megláttam dobbant egyet a szívem. Hat éve korom óta szerelmes vagyok. A saját
bátyámba és ő is viszonozná. Láttam a szemébe. Nem úgy néz rám, mint a többi
fiú a húgukra. Nem vagyunk vértestvére, de úgy neveltek minket, mindenki úgy
tudja, hogy rokonok vagyunk. Nem tudok kitörni a hétköznapok megvetéséből és
elrugaszkodni. Egy másik ember életének húrjait pengetem. Tizenhatodik
életévemet betöltvén gondolom felesleges időtöltésnek. Napok telnek napok után
áhítozva a viszonozhatatlan szerelem után. Az ajtó nyílására felkaptam a fejem.
Adam állt előttem, felültem az ágyon és a hajamat igazgattam. Nem szólt egy
szót sem. Odasétált lomhán elém, megfogta a kezem, leengedte a testem mellé és
magához ölelt. Forrón izzott a teste, de nem hagyta, hogy szóhoz jussak. A szeme
könnyezett. Ennyire megijedt volna
tegnap? Nem ez más volt. Már beszédre nyitottam volna a szám, de ekkor jól
időzítve ajkait az enyémekhez érintette és nem hagyta szabadulni őket percekig.
Mindennek vége. Végzetes hibát követünk el.
A gondolatok csak ostoroztak. Sötétbarna szemeivel rám néz. Félelem van a
szemében. Soha nem láttam még ilyennek. A szeme mindent elárul, csak nem tudom
megfejteni őket. Megnyugtatását remélve magamhoz ölelem. Nem akarom ereszteni,
de szinte elzárom tőle a levegőt. Elengedem, de ő csak hozzám bújik. A sós
cseppek meglepetésként értek. Felemeltem a fejét, adtam egy puszit az arcára és
mélyen a szemébe tekintettem. Ordítani akar, de egy szó nem hagyja el a száját.
Az ajtó fele nézek és arcára kiült a rémület. Egy hang suttogta a fülembe: „Megöltem!
Megöltem mindet!”
