Érzések

A város csendben ül. Nem világítanak a lámpák. A sötét elnyel mindent. A napok csak telnek. Egyre gyorsabban, de pedig lassabban kéne. Tél van. A hó nem esik. Az idő meleg. Nyárias. De a következő nap már hideg és zord. Hatalmas hó van, ha kinézel. Az emberek kapkodnak a téli ruhákért, a csizmákért. A boltosok meg csak mosolyognak. Örülnek a haszonnak. Egyedül sétálok. Kint a nyári szerelésemben. Nem jön senki aki segítene, aki felöltöztetne. Csak megyek és bámulok. A környezettel nem foglalkozva. A hideget nem érezve. Csak bambán sétáltam. A gondolatok suhantak át a fejemen. Öngyilkosság, baleset, szenvedés... Meredten bámulom a tér közepét. Egy emlékkép ugrik be. Pontosan itt ültünk... De már nem fogunk. Ő már nincs velem. Odamegyek. Szembe feltűnik egy lány. Ugyanolyan, mint én. De mégse... Odaérek. Megállok és ő is. Egyszerre. Felemelem a kezem és közben ő is. Elfordítja a fejét és akaratlanul én is elfordítom. Kinyújtom a kezem és egy hideg tükörhöz érek. Megérintem és darabokra törik. Elszökik a lány aki ott volt.... Ő még életvidám volt színes. ÉS megállok a kirakat előtt. Meredek magam elé. És belenézek a szemembe. A lelketlenség elragad és soha többé nem térek vissza a sötétből...

A máglyahalál

Átlagos napok, átlagos hetek, átlagos hónapok, átlagos évek, de nem egy átlagos élet. Az életem a maga módján átlagos, mert hozzászoktam. Csak a kis bökkenő az, hogy nem ember vagyok. De ez nem nagyon zavar a mindennapi dolgokban. Főként akkor furcsa, amikor a szkeptikus barátaimmal beszélgetek. Lehordják a fajtámat, a vámpírokat, a vér farkasokat... Sőt el se hiszik, hogy létezünk. Pedig igen. Itt vagyunk mindannyian az éjszaka leple alatt. Pont most töltöttem be 320. élet évemet és még mindig 26 évesnek nézek ki. Vidékről vidékre költözök. Nem maradhatok egy helyben. Az irataimat hamisítani kell. Nem kérdeznek semmit, csak csinálják. Sokan a 26-ot sem hiszik el, mondván, hogy biztos kevesebb vagyok. Most itt vagyok Miami-ban. A napsütés gyönyörű, a tengerpart pedig lélegzet elállító. Ma estére a haverok hívtak egy tengerparti buliba. Én meg úgy gondoltam, hogy jó miért is ne, úgyis rég voltam már velük. Hatalmas tábortűz, rengeteg ember, észveszejtő hullámok. Minden, ami egy rettentő jó party-hoz kell. Az alkohol mennyisége leírhatatlan. Csak túlöltözöttnek éreztem magam a sok bikinis lányhoz képest. Persze rajtam is volt, de nem akartam levenni a ruhámat. Az pedig, azért volt, mert van egy tetoválásom. rossz bikinit vettem fel és kilátszódott volna. A pentagramma. levettem a nadrágomat, mert akkor még nem látszott. Annyit mondtam a többieknek, hogy fázok egy kicsit. És elkezdtünk inni. Már azt se tudtam merre járok. Találkoztam egy sráccal. A tekintete magával ragadt. Mintha belém látott volna. És tényleg látott. A szemembe tekintett, de lelkembe látott. Látta a valós énemet. Odajött, hozzám hajolt és belesúgta fülembe: "Sorstárs." Rövid, de érthető volt. Ő egy varázsló. Méghozzá egy médium. Az egész estémet vele töltöttem. Magához ölelt, szorított, az ajkaink égtek a szerelemtől. Bár lehet, hogy csak az alkohol hatása. Levette rólam a pólót. Csak a bikini volt rajtam. Az egész este mámoros volt. Minden rendben volt teljesen, amíg a hullámok el nem kezdek egyre nagyobbak és nagyobbak, lenni. Már majdnem a tábortüzet is elérte. Rengeteg ember vizes lett, de pillanatok alatt véget ért. Mintha semmi sem lett volna. Egy csepp víz se jött volna közelebb hozzánk. Semmi. Leültünk a tábortűz köré és elkezdtünk melegedni. Jól elsztorizgattunk, amíg egyszer rám nem került a sor és a tetoválásomról kérdeztek. Elkezdtem a történetet.
„Még régen, amikor a nagyszüleim éltek, ők az én jövetelemre számítottak. Megjósolták nekik, hogy kislány lesz. De a jóslásért cserében az én életemet kérték. Persze a nagyszüleim ezt nem akarták. Mindent megpróbáltak tenni ellene. Elmentek magához a Sátánhoz is segítséget kérni. Ő segített. Vagyis azt hitték, hogy segített. Itt vagyok, de őket hatalmas átok sújtotta. Már egyikük se él. Szövetséget kötöttek az alvilág teremtőjével. Nem tehettek semmit se ez ellen. Leheltelen a szabadulásuk. Mert még élnének, ha nem szippantotta volna be őket egy hatalmas kapu. A kaput láncok szegték a földhöz, de az még így is lebegett. A kapu két hatalmas csontvázból van. Olyan, mintha ki akarnák nyitni. Sőt ki is nyitották akkor. A saját erejükből. A Sátán után ők a leggonoszabbak. Nem is beszélve arról, hogy a szüleimet is elragadták. Pedig nekik végképp semmi közük nem volt hozzá. Ezzel a pentagrammával vagyok megpecsételve, hogy bűnhődjenek az érkezésem miatt a családtagjaim.”
Ezt elmeséltem nekik. Nem hitték el. Nevettek egy jót és folytatódott az este. Pedig, amit elmondtam mind igaz. Idővel ők is rájönnek…
Egyik pillanatról a másikra mágiám csökkent. A ráncaim kezdenek látszódni. A szemem kezdett sárgásodni. Mindenki furán kezdett el bámulni. Nem is csodálom. A srác is, akivel egész nap voltam. Ő se értette, hogy most mi is történik. Megfogott, és elkezdett rángatni. Azt hittem segíteni akar. Pedig nem. Rángatott és belelökött a tábortűzbe. Igazi máglyahalál. A rothadt hús égett szaga járta át az egész tengerpartot. Én nem sikítottam, semmi. Egy hang nem jött ki a számon. Csak a szemem könnyezett. A Pokol Kapuja kitárta ajtóit…

Éjsötét angyal

Az utcák sötétek. A város már-már kihalt. A fények pislákolnak és a szél csak úgy süvít a fák lombjai közt és a levelek alig bírták a megpróbáltatást. Csörögtek, zúgtak, susogtak. Ha egy percre csendbe maradtál, akkor suttogásokat hallottál a magasból. Egyszer hirtelen hatalmas zaj törte meg az ijesztő csendet. De a hang félelmetesebbnek hatott, mint maga a suttogás. Egy halk nyikorgással kezdődött, de ebből hatalmas zaj lett. Egy kapu nyílt ki. Olajozatlan volt már egy ideje. Egy kórházé. Vagyis a volt kórházé. Már évekkel ez előtt leégett. Ezért különös, hogy valaki erre császkál. Főleg majdnem az éjszaka közepén, amikor már a holtak is nyugovóra tértek, vagyis még pihennek. Főleg a kórháznál, ahol rengeteg elintézetlen halál eset volt még anno. A felhők furcsa alakzatokat festenek a földre a telihold fényével játszva. Megint néma csend. Sehol senki, de valami koppan a kövön. Az egész utca ettől kong. A lámpa végleg feladja a szolgálatot. A kórház előtt teljes sötétség van, de mindig pontban éjfélkor. Most pedig még csak 23:30 van. Mi változhatott a többi éjszakához képest? A csendet most más zajok törik meg. Motor hangok. Méghozzá autó motoré. Tizenéves tinik száguldoztak részegen. Szembe velük egy másik autó. Egy áru szállító. A sofőr már álmos volt, a gyerekeket észre sem vette. A feje már-már neki csapódott a feje a dudának. Kezdett elbóbiskolni. A fiatalok a kábítószer hatása miatt a dudát egy suttogásnak, egy nagyon magas női hangnak vélték. Gyertek velem és minden rendben lesz! A srác, aki vezettet rámarkolt a kormányra és csak ennyit mondott:
- Segítek nektek a gondjaitok megoldásában!
Elrántotta jobbra a kormányt és épp, hogy nem csapódott bele az áru szállítóba. Legalább ő biztonságban megúszta, de egyből eszmélt a baleset láttán és hívta a mentőket. A szőke hajú fiú eltűnt, aki vezetett. Senki nem ült a volán mögött. Mintha ott sem lett volna, de a sofőr meg mert volna rá esküdni, hogy ott ültek. Ugyan úgy, ahogy a többi utas is. Vagyis, akik túlélték a fához csapódást. A nyolc főből hárman kerültek kórházba és ebből, egy súlyos volt. A legfurcsább az egészből az volt, hogy mire kiért a rendőrség, pontban éjfélkor, a lámpa égett. A rendőröknek és a mentőknek is feltűnt ez. Először nem is akartak kijönni az esethez, mert a pletykák csak szállnak a városban. A pletykák miszerint van erre egy árny angyal, aki mindig magával visz néhány embert a halálának a fordulóján. De minden ezred fordulónál tömeges balesetek vannak egész évben. És a statisztikákat bújva ez igaz. És ettől van, hogy ilyenkor az emberek félnek akár még az utcára is kimenni. Én láttam az egészet. A srác rám mosolygott, amikor elrántotta a kormányt és vörösen izzó tekintete találkozott a kék szemmel. Most is látom magam előtt. Épp haza sétáltam. Ismertem a srácokat és a buli kezdetekor még ő nem volt ott. A vége felé ajánlotta fel nekik, hogy haza viszi őket. Én nem láttam jó ötletnek és nem tartottam velük. És lám igazam lett… Magamon érzem azt az őrült pillantást, azt a semmit mondó tekintetet. Látom azt a mosolyt, ami 5 lassan 6 barátom életébe került. Ha tehettem volna valamit.

Kiért a hatóság és a mentőkocsi. Megláttak engem amint ott sétálok egymagam. Odajött egy kedves tekintetűnek nem mondható férfi és elkezdett faggatni.
- Nevét, lakcímét!
- Nem… Nem tudom… De! De… a barátaim.. A barátaim! Mi? Mi történt? – dadogtam össze vissza.
- Hölgyem a kérdések itt én teszem fel! Mit látott?
- Egy… egy… egy srácot. Ő vezetett… Ha jól emlékszem… Szőke haj… vérvörös szem… őrült vigyor… hófehér bőr… - ekkor a rendőr már úgy volt vele, hogy elmegyógyintézetbe küld. - Fekete…
- Fekete mi?
- Szárnyak! Szárnyai voltak… - nem néztem a szemébe, a tekintetem a földre meredt.
- Hölgyem ne szórakozzon velem! Ez egy gyilkossági ügy. Kérem, mondja az igazat!
- De... De én igazat beszélek!
Intett egy másik kollégájának.
- Vedd át! Én nem tudok vele beszélni!
Egy rendőr nő jött közelebb hozzám. Felismertem! Már régebben is találkoztunk.
- Emily! Minden rendben van? – odajött és átölelt.
- Persze… Csak… Ott volt valami szokatlan…
- Akarsz róla beszélni?
Megráztam a fejem és Amy anyukája hazavitt. Még anno ismeretem meg Amy-t és az anyukáját is, amikor… Mindegy. Csak nagyon közel állnak hozzám.

„Éjsötét szárnyak. Az orromon landol egy pihe…A szememet megdörzsölöm. Éppen aludtam. Még nem látok a fáradtságtól, de kezdem felfogni, hogy mit látok. A kezemen érzek valami hideget. Nehéz. Egyre nehezebb. Valami húz. Lefelé, oldalra és felfele is. Kezd kifeszíteni. Már a lábaimon is érzem a bilincsek hidegét. A láncok szaggatnak szét, de hirtelen abba marad. A következő pillanatban érzem, hogy a csuklómat és a bokámat szorítja a bilincs. És ekkor meglátom Őt. A sarokban áll és figyel. A tekintete mit sem változott, csak nem mosolyog. Mered rám és…És meglátom, amit nem kellett volna. A családom mögötte áll. Éjsötét szárnyakkal és vérvörös tekintettel. Közelebb lépnek hozzám. Édesanyám betapasztja a számat, az öcsém megsimogatja az arcom és édesapám pedig elővesz egy kardot.
- Gyere velem és minden rendben lesz!
- Segítek neked a gondjaid megoldásában!
A fiú arcát néztem. A tekintete elszomorodott, amint meglátta a szememben a fájdalmat. Nem a testit, hanem a lelki gyötrődést. A szeme sajnálatot mutatott és a család tagjaim eltűntek.
A kórházba kerültem. De most nem olyan, mint minden hónapban, amikor kivizsgálásra jövök… Emlékszem rá. Csak nem tudom, hogy… Itt voltam kicsiként, amikor behozták az öcsémet a kórházba. Pont egy éve. Hogy is felejthettem el? Anya és apa is itt volt, amikor… Ő ragadta el őket! Elkezdtem futni a kórházban és kerestem Őt. Felfutottam a régi szobájába az öcsémnek és ott feküdt valaki. Egy kisgyerek. Odalépek hozzá. Megnézem az arcát. Mint az öcsémé csak vérvörös szemek és falfehér bőr. A szeme nyitva van és üreges, de megszólalt mégis.
- Nővérkém! Hát eljöttél?- befordulva fekszik a fal felé és felém fordítja a fejét. Pontosan 180 fokkal.
Sikítva rohanok ki a szobából. De ő elkezdett követni. Kifelé futok, de megbotlok valamiben. Nem látom, hogy mi az, de nem is érdekel. Egy zömök, falfehér, vérvörös szemű ember szól hozzám.
- Segítsek? Eltévedtél?
Felkelek és elkezdek hátrálni. Neki esek egy ajtónak és legurulok egy lépcsőn. Lent elkezdenek fogdosni az emberek. Megfognak és lekezdenek felhúzni. Talpra állok és megfordulok. Ott van anya és apa.
- Végre, hogy ide értél! Már úgy hiányoztál! – mondták egyszerre és a lelketlen vérvörös szemükkel a szemembe néznek és elkezdenek mosolyogni.
Ami hirtelen vigyorgássá válik. A foguk kilátszik, szélesre húzzák a szájukat és a hatalmas metszőfogaikat csattogtatják. A nyál csörög a szájukból ki, az ajkukon keresztül, végig az állukon és, mint a veszett kutyához hasonlóan, már nyál tócsa van a padlón.
A srác megfog és átöleli a derekamat. Az éjsötét szárnyak kiszélesednek és lekezd repülni velem. Ki a régi kórházból. Elrepít egy távoli utazásra. A folyó felett vagyunk és a víz belecsapódik az arcomba…”
És felébredtem. Ott volt a sarokban. Vagyis úgy láttam. Pislogtam egyet és eltűnt. Ezt hetekig csinálta velem. Már nem mertem aludni. Felkerestem egy szakembert, hogy most akkor mit is tegyek. Azt mondta, hogy nem tudok semmit se, csak várjak a halálra. Na ezt hallva már felkapcsolt villany mellett aludtam. Mindenhol őt láttam. A fényképről visszamosolyogva, a falon, a levesben, a tükörben és mindenhol. Akárhova pillantottam. És folyton vigyorgott. Az őrült vigyorával. De ezen az éjszakán akarva akaratlanul elaludtam. Megint ott volt. De most csak ő. A kezében egy gyönyörű karddal. A markolata végén volt egy fekete kő. A kereszt vas mintha tollakból állna össze. A tollak megvédik a kézfejét. A penge része pihe könnyű. Kialakításilag egy kicsit görbe. Egy felirat szerepel rajta. "A sötétség szülöttének, a sötétség formálta és csak a sötétség pusztíthatja el." A sötét pengén megcsillan a fény. Belenézek és visszalátom a szüleimet és az öcsémet. A vörös szemek arra utalnak, hogy őket is az éjsötét angyal kapta el. Megálltam. Már nem küzdöttem ellene. A szoba közepébe sétáltam és a szemébe néztem. Erre fogta a kardot és felemelte. Felém szegezte. A tekintetünk találkozott. A félelmem tükröződött a szeméből. Elindult felém. Elkezdődött a haláltusa. Már majdnem lefejezett, de leguggoltam. Kirúgtam a lába alól a földet. Elkezdtem sprintelni az egyetlen ajtóhoz a teremben. Egyszer csak egy fekete füst felhő jelent meg előttem. Felemelte a kardot és levágta a fejem...