Csupán a gyönyört és a pillanat szépségét fogtam fel, semmi mást. Számomra nem haragozott tovább a mély, öblös hangú harang, nem vánszorgott tovább az állomásóra lomha mutatója, nem kattogott tovább az apró, cirádás szegletű kvarcóra; az idő egy végtelennek tűnő, édes masszává kovácsolódott körülöttünk. Az egyetlen dolog, amit betudtam fogadni a nyüzsgésből, egy elbűvölő arc volt. Mintha szemellenzőre lettem volna kényszerítve; csak az ő angyali arcát láttam, bár nem is akartam máson pihentetni a tekintetemet. A zöldes-barna szempár egyenesen az én pillantásomat kereste, majd amint rálelt, rögvest magához láncolta. Elvarázsolt, akárcsak a szirének selymes éneke a tudatlan tengerészeket. Tekinteteink összefonódtak egy perc erejéig; az övé gyengéden pásztázott végig, amíg én éreztem, hogy elönt a forróság és a pír. Egy határozott mozdulattal magához rántott, teste az enyémhez simult, éreztem ahogy lassan megemelkedik a mellkasa, majd újból visszasüllyed. Szorosan átöleltem, hallgattam a legszebb altatódalt; ütemes szívverését. Mint mikor a fáradt vándor megérkezik egy hosszú, kimerítő útról, olyan volt a karjaiban pihenni; otthon éreztem magam, hatalmába kerített a végtelen megnyugvás. Álltunk, percekig összeolvadva, mint egy kirakós rég elveszett darabjai. Lassan felemeltem a fejemet és mélyre merültem a szemeiben; éreztem mi fog következni, így a mellkasomban működő szerkezet legszívesebben kirobbant volna a helyéről.
Rám vetítette szívdöglesztő mosolyát és halkan megszólalt:
-Milyen hevesen ver a szíved! Lassan túl harsogja a vonatok zakatolását is... - Persze ez nem volt meglepő jelenség, amint hozzám ért, ilyen módon reagált rá a testem. Finoman közelebb húzott, mintha attól rettegne, hogy elszökök az öleléséből, felém hajolt és pár másodperc múlva az ajkaink egymásra találtak, tökéletesen illeszkedtek. A nyelve táncra hívta az enyémet, szenvedélyes volt, olyan hévvel csókolt, mintha ezután többet nem tehetné már. A keze gyengéden simította végig idomaimat, majd a számtól elválva a nyakamat kezdte vadul csókolgatni; futkározott rajtam hideg, a csontjaim pedig mintha elolvadtak volna karjainak szorításában. Rövid hajába túrtam, legszívesebben letéptem volna róla a pólót, de ez nem itt és nem most volt az alkalmas. Vonakodva eltaszítottam kicsit magamtól, megpróbálkoztam újra egyenletesen lélegezni és bocsánat kérésképpen kiskutya szemeket meresztettem rá, ő pedig a homlokomra nyomott egy puszit. Nem érdemeltem meg ezt a tökéletes fiút, és a bizonytalanság, ami idáig lappangva ült a gyomromban hirtelen pillangókká változott és szúró érzésként nyílalt a mellkasomba. Rettegtem, hogy elveszítem, hiszen rengeteg gyönyörű lányt megkaphatott volna, félelmem felgyülemlett szemeim sarkába és csillogva végig szánkázott az arcomon. Rögtön megértette miért könnyes a szemem, számára nyitott könyv voltam; Ujjával letörölte a vízcseppet és óvóan ölelésébe zárt:
- Szeretlek.
- Én is téged. - Csak néhány szót suttogtunk egymás fülébe, ami azonnal morfiumként hatott rám. Tudtam, hogy előbb vagy utóbb magamra fog hagyni, nem hittem a tündérmesékben és a csodákban, de azt kívántam: bárcsak jobb lennék abban, hogy kimutassam mennyire fontos ő nekem.
Ha valakit szeretsz, azt mondják engedd el; szerintem viszont e helyett a drámai, elme roggyant szólás helyett, ne hagyjuk, hogy odáig fajuljanak a dolgok, hogy elakarjon menni. Ezért kell minden egyes pillanatot a fellegekig becsülni és magasztalni, mert eltelnek, még hozzá túl gyorsan ahhoz, hogy az eltékozoljuk őket. Ki kell használnunk minden egyes percet és élve kell leélnünk az életünket. A szerencse, néhanapján mellénk sodor olyan személyeket, akikkel megoszthatjuk a vágyainkat, titkainkat, gondolatainkat és együtt meríthetjük ki mindennapjaink aranybányáját. Ezek az emberek azok, akiket nem szabad hagyni eltávolodni tőlünk, ki kell nekik mutatni mennyire szeretjük őket. Hiszen ha itt hagynak minket, olyannyira sokkol a hirtelen bekövetkezett magány, hogy nem tudunk merre mozdulni és tehetetlenül viseljük, ahogy eltelnek felettünk a napok, hónapok, majd évek. A hiányuk kitölti minden porcikánkat, béklyóként nehezedik ránk a szomorúság, elfelejtünk élni. Most pedig jogosan félek. Rettegek attól, hogy nem tartja be az ígéretét, miszerint vissza fog jönni hozzám. Megeshet, hogy elrepül felettünk az idő, ez a gyönyörű ígéret pedig csupán kísértetként fog lebegni a tudatomban. Várok. Várni is fogok rá, mert a reményt gondosan hozzám láncolta szép szavaival, mérhetetlen fájdalmat okozva ezzel.
A vonat lomhán megindult, kerekei alól kipattogtak a széndarabok, hangja betöltötte az állomást. Az ablakából nézett vissza rám az az angyali arc, félmosollyal, könnyes szemmel, sokat ígérő jövővel integetett. Én visszaköszöntem neki, dobtam egy utolsó csókot feléje, hogy elkísérje. Talán most láttam őt utoljára, talán most csókoltam őt utoljára, talán most öleltem őt utoljára, talán most szerettem őt utoljára. Nem tudom, a jövő még sok meglepetéssel készülhet számomra, de azt biztosra tudom, hogy szeretném ha ő is a részese lenne.
