Sok millió fénypont keringett eszeveszett tempóban körülöttem, az apró tündérek játékába pár perc alatt beleszédültem. A varázslattól megrészegülve követtem őket egy keskeny ösvényen. Az erdő tölgyfái védően hajoltak fölénk, mintha az éjszakától próbáltak volna ágaikkal elválasztani. Megnyugtató sötétkék fátyol lebegett a tájon, néhol átderengett a lombkoronán egy-egy csillag sejtelmes fénye, a fürgén cikázó lények pedig kísérteties színbe vonták a lábunknál kúszó tejfehér ködöt. Az utunkat jelző mohával benőtt köveken mágikus teremtmények ücsörögtek, nagyokat pislogtak rám és itt-ott összesúgtak a hátam mögött. Ahogy elbűvölten sétálgattam néhány szentjánosbogarakra emlékeztető tünde levendulából és kamillából fűzött koszorút ejtett a fejemre, amit gondosan a hajkoronámba igazgattak. Otthon éreztem magam és örökre itt akartam ragadni. A nyakamban lógó homokóra mutatta a véges idő múlását; takaros kis szerkezet volt, még a nagymamámtól kaptam; gondos ötvös munkáról tanúskodott, a fehér, apró szemcsés homok úgy sütött a benne élő varázslattól, akárcsak én. Az ereimben csörgedező mágiának köszönhettem azt, hogy bármikor ide tudtam menekülni a valóság elől, amit rendszerint meg is tettem.
Utam végül megtorpant egy indákból összefonódott, narancssárga liliommal tarkított fal előtt. Hozzáérintettem az ujjaimat, óvatosan elmormoltam egy mondatot és a növényzet szétbomlott előttem, akár egy színpad függönye. Beléptem a tisztásra; a selymes fű csiklandozta csupasz talpamat, a szél beletúrt a hajamba, a madarak gyönyörű szólamokban csicseregtek, néhány eltévedt varázslény kergetőzött egymással. A szokásos nóta. Már hidegen hagyott a látvány, ami egykor órákra magára tudta vonni a figyelmemet. Egyenesen a tisztás szélén álló kőből faragott kereszthez lépdeltem és elé helyeztem a hajamból kiszedett virágkoszorút. Itt hagyott. Már olyan régen történt, mégsem tudtam elnyomni az utána maradt hiányt. A könnyek, mint egy vezényszóra megindultak és lassan a földhalomba szivárogtak. Valaha hittem a reményben, a kívánságokban és a váratlan csodákban, de fel kellett nőnöm és elfogadnom, hogy még a varázslat se tudja visszahozni nekem. Hiába a megszámlálhatatlan elpazarolt könny, hiába a rengeteg heg, ami elcsúfítja a testem, hiába a rengeteg alkohol és gyógyszer, ami azt hittem segíteni fog. Remegő lábakkal felálltam és hagytam, hogy a hold az arcomba süssön. Hideg fénye végig kísért a folyópartig, ahol sietve felkapaszkodtam egy kiszögellő szirtre. Az éles sziklák felsértették a bőrömet és átszaggatták a ruhám csipkéjét, de nem érdekelt. Nem érdekelt már semmi. Végre erőt gyűjtöttem, ahhoz amit már régóta tervezgettem. A lábam zsibbadt a fagytól, a hullámok lilára nyaldosták, a szám kéken remegett. Kibotorkáltam a kőszirt szélére és elsuttogtam utolsó mondatomat:
- Kérlek engedj utána... - a szavak elhaltak a szélben, én pedig levetettem magamat, hátha a sziklák között megnyugvásra találok.
