Az utolsó tánc

Elvékonyodó sikoly, vérfoltok a márványpadlón, csörgő fémláncok, nehéz hörgések, és mindebből csak a félelem érzete maradt meg, mire a Nap az ablakpárkányom szélét érintette. Napok óta, ha lehunytam a szememet, rémálmok hálójában küzdöttem végig az éjszakákat. Hosszas estém testemen hagyta nyomait: mély, fekete karikákat festett művészien hulla sápadt arcomra. Megkínzott élőholt módjára kecmeregtem ki franciaágyamból, majd ezzel a tempóval elvánszorogtam a konyháig. A kis, kerek óra ütemesen kattogott, a kávé ráérősen rotyogott, a teasüti pedig kellemesen ropogott a számban, miközben az énekesmadarak csendben, megfagyva gubbasztottak az ébenfa vékony ágain. A jégcsapok olvadtak, a hó erőtlenül latyakká változott, a tél lassan átadta a stafétabotot a tavasznak. A ház halk zajait az ébresztőóra éles berregése törte meg, a mutató hat órát jelzett. A fakó pamut felső és a kopott farmernadrág, amit magamra rángattam passzolt a hangulatomhoz; unott, sivár és kedvtelen.
A napom szürke volt, mint az égen pöffeszkedő gomolyfelhő, és én csak arra vártam, hogy kiszabaduljak a monoton papírmunka dzsungeljéből. A csuklómon díszelgő apró kvarcóra aranyozott mutatója az öt óra felé közeledett, ami azt jelentette, hogy végre magam mögött tudhattam irodám téglafalainak börtönét. A forgáccsal szórt járdán tompán kopogott a csizmám sarka. Az én csizmám sarka és egy idegen cipő sarka. Követett. "Kipp-kopp". A léptek már a Főutca óta nem hagytak magamra. "Kipp-kopp". A szívem a torkomban zakatolt, gyorsítottam a tempómon. Szinte már futva igyekeztem a balett terem felé, és amint lefordultam az utca sarkon, megnyugtatott sárga falainak látványa. Nagy erővel berontottam, és a tölgyfa ajtó fájdalmasan jajdult fel. Hajam összekócolódott, ruhám elmozdult, izzadság cseppek szánkáztak kipirosodott bőrömön, a levegőt pedig szaporán kapkodtam. A tánctanárnőm komoran nézett rám szögletes szemüvege mögül, orrát felhúzva, jéghideg hangján szólt hozzám:
- Ms. Kendrick, késett és durván berontott, akárcsak egy vadállat. Ez a viselkedés tűrhetetlen! - lenézően tovább sétált, én pedig megalázott alattvalóként siettem be az öltözőterembe. Koszos, mindent túlélt hátizsákomat hanyagul ledobtam, és az ovális tükör elé botorkáltam. Szétzilált külsőm teljes mértékben elütött a táncterem makulátlan szépségétől, szégyelltem is magam a megjelenésem miatt. Hozzá láttam rendbe szedni magam; a púder fehér felhőben porzott körülöttem, a szemfesték apró pacákat hagyott a tükrön, arcomat művészi pontossággal festettem, porcelán babához hasonlóan. Hajamat szoros kontyba fogtam egy halvány rózsaszín selyemszalaggal, majd magamra igazítottam a dresszt, a tütüt és a balettcipőt. 
Az öltözőből tizennégy egyforma táncos lépett ki; ugyanaz a komoly tekintet, egyenes tartás, kimért pontosság és karcsú alak. Az edzés ugyanebben a tökéletes harmóniában folyt le, mint ami a lányok arcára volt erőltetve.
- Most a dégagé, ugorj, kezet lendíts, spicc! - Mrs. Gray éles hangja, pengeként hasított végig a levegőben. A zongorista ellentmondást nem tűrően követelte a hangszertől a magas hangokat. A lányok robotként, összhangban ismételték a lépéseket, mozdulatokat, majd egyazon pillanatban megálltak és végre kifújhatták magukat. Az öltöző pár perc alatt kiürült, és már csak én ügyetlenkedtem a spicc cipő fűzőjével. Nyolcat ütött a hatalmas fali óra és elindultam a kijárathoz, a tükörtermen keresztül. A sarokban álló fényes, fekete hangszer a zongorista nélkül hallgatott, a diófák ágai csontos ujjakként kopogtattak a hatalmas ablakokon. "Kopp-kopp". Ismét cipőkopogás ütötte meg a fülemet. A levegő szaporábban járt ki-be a tüdőmben, feszült figyelem lett úrrá rajtam. "Kipp-kopp" hallottam ismét az ismeretlen közeledtét. Féltem, védtelennek éreztem magamat. A tükörképeim rémülten néztek vissza rám, ők is ugyanolyan tehetetlenek voltak, mint én. "Kopp-kopp". "Kopp-kopp". Majd hirtelen elhallgatott a tompa kopogás. A hátamon felállt a szőr, a libabőr végig cikázott egész testemen, egy leheletet éreztem a nyakamon. A hideg penge a torkomhoz tapadt és ő csak annyit suttogott:
- Megvagy.. - majd beteljesítette halálos ítéletemet. A gyilkosom bőrkabátja zsebébe csúsztatta az ezüst pengét, és kisétált a hátsó ajtón. "Kipp-kopp". A léptek távolodtak holttestemtől, mely mereven, szokatlan pózban feküdt. Lila szám 'ó' betűt formázva kért segítséget, de a sikoly bent ragadt és már soha többet nem tudott felszakadni. Hófehér bőrömön apró gyöngyökként ültek a vércseppek, csipkés ruhámat vörösre mázolták. A tükrökből üveges szemmel tekintettem vissza élettelen testemre...