Nyugodt este elé néztem én és a gondolataim. Lassan erőt vettem lábaimon, majd ellöktem magam a mágnesként vonzó talajtól. Egy öreg fűzfa felé vettem az utamat, egy alig kitaposott ösvény terelte lépteim. Sosem jártam még ott, de valamiért tudtam, hogy valami vár rám és egy titokzatos, ösztönző suttogás nem hagyott nyugodni. Egészen halk, zizegő hangként telepedett a tudatomra, majd fojtó ködként fedte be az agyam minden egyes pontját. Fullánkként tört be gondolataim közé és egyre erősödött bennem. Gyorsabb tempóra ösztönözte lábam és egyre csak azt hallottam 'Menj! Menj!'. Nem bírtam megállásra parancsolni fáradt lábaimat, a torz kántálás a fejemben erősebb volt nálam. Fél órája küszködtem az ismeretlen suttogással, míg hirtelen megtorpantam. Egy megviselt kérgű, sötét lombú fűz nézett le rám a magasból. Csak álltam és bámultam meredten a fára, melyen az idő vasfoga mély nyomokat hagyott maga után. A torkomban lüktetett a szívem és egy kis idő elteltével arra lettem figyelmes, hogy más zajt nem is hallok, hisz az éjszaka szerenádja messze elkerülte ezt a helyet. Elmerengve álltam a messze nyúló gyökerek között és hagytam, hogy a fűzfa ágai cirógassanak. Megbűvölve, öntudatomon kívül odaléptem a fatörzshöz, majd lassan éreztem ahogy a testemből kirántják az erőt és már nem tudom tartani a saját súlyomat. Hipnotizálva, elgyengülten, tehetetlenül a földre zuhantam, mint egy darab jéghideg kő. 'Mi történt velem?'. 'Hogy kerültem ide?'. A kérdések lavinaként áradtak volna, de a számon egy hang se jött ki. Némán, üveges szemmel ücsörögtem a magas fűben, velem szemben pedig egy másik alak. Reszketni kezdtem, ahogy a homályos személy felém hajolt, sötét teste az enyémhez ért, éreztem ahogy átkarolt, majd hirtelen eltűnt. 'Miért játszol velem?'. Az idegen értette a ki nem mondott szavakat is, de nem akart válaszolni. 'Te hoztál ide, tudom!'. 'Mutasd magad!'. A rejtélyes alak így folytatta még egy darabig, felbukkant és eltűnt az éjszakában. Csendben vártam a végítéletet, hiszen tudtam, hogy ő is arra vár. 'Kérlek ne tedd ezt, inkább lépjük túl gyorsan a végszó küszöbét!'.
Az arany napsugarak óvatosan kúsztak fel a takarómon, lassan végig nyújtózkodtak egészen az arcomig. Az erős fényáradat ébredésre nógatta testemet és szemeim óvakodva kinyíltak. Lenge pizsamám a rémálmok okozta izzadságban úszott, szemem sarkában könnycseppek ültek, az indulásra várva. Kómás tekintettel másik oldalamra fordultam és epekedve tártam karjaim a mellettem álló üres hely felé. Üres volt. A megnyugvást adó karok már nem szorítottak magukhoz. Üres volt. Zöldes-barna szemei már nem mosolyogtak többet rám. Üres volt. Teste már nem font körbe biztonságot sugallva. Üres volt. Nevetése eltűnt... eltűnt, örökre. 'Hát itt a végítélet?!'. 'Ha őt elvetted tőlem, kérlek vigyél magaddal engem is....'. És a megtört lány újból álomba sírta magát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése