Lost in space

Vízcsobogás zúgott alig hallhatóan, a suhanó széláramlat cserjéket zörgetve próbált versenyre kelni vele. A hullámok egymáson átbukva hömpölyögtek a patak göröngyös medrében, míg a szellő, gyengéden arrébb taszigálva a leveleket, haladt a parton. Madarak gubbasztottak a magasabb lombkoronák árnyékában, torkuk mélyéről hangjegyek sokaságát szabadjára engedve, csilingelő szólamokat zendítettek meg a maguk tüneményes módján. A cserjés színpalettája újból feltöltődött a fakó tél elmúltával és beköszöntött a forró nyarat ígérő, csalóka tavasz, újabb illatokat hozva magával. A szikrázó nap átszaggatta a sűrű felhőfüggönyt, sugaraival odaadóan simogatta a még átfagyott, kemény földet. A természet tökéletesre megalkotott, idilli képébe csak egy oda nem illő tényező volt. A magasra felkapaszkodó fűben térdelt, fekete ruhában, komor tekintettel meredt a távolba. Szőke szögegyenes hajzuhatag omlott csupasz vállaira, zöld szemében szikra pattant, tüzes volt mégis élettelen. Figyelme a közeli sziklaormokra szegeződött, a kopár óriások egy másik éjsötét szépséget takartak. A csipkézett élű pilléreken egy öreg holló egyensúlyozott, farkasszemet nézve a lánnyal. A szempárok találkozása csupán egy perc erejéig tartott, de amint az állat a mélybe vetette magát, hogy a szelek szárnyán suhanjon, a nő tovább kémlelte az eget. 
Festői szépség, szavakkal leírhatatlan, amit az a madár érezhet miközben száll. Szabadság...olyan megfoghatatlan. Számomra csak egy vágyálom, de mindennél jobban szeretném, hogy a magaménak tudhassam. A holló a halál hírnöke, de nem értem jött...érzem. Ha itt hagyom ezt a helyet, angyalként szeretnék tovább létezni. Fentről vigyázhatnék, azokra akiket szeretek...de nem, nem hagyhatom még itt őket, földi formában van rám szükségük. Feleslegesek a gondolataim, olyan dolgok fogannak meg bennem, melyek nem egészségesek...nem kellene ilyen elméletekkel mérgeznem a tudatomat. Szörnyeteget nevelek bűntől tiszta, ártatlan lelkem melegágyán. Most még csak láncra verve csorgatja nyálát, de ha tovább táplálkozik félelmemből, könnyeim patakjából, képtelen leszek megfékezni csillapíthatatlan éhségét és engem emészt el. Én nevelgetem ezt a torzszülöttet, fájdalmam lapjaiból lett összeválogatva és egyre csak növekszik, készen arra, hogy cafatokra tépjen, véres ajkaimra csókot leheljen, kíméletlenül. Ha röviden, tömören, metaforák tömkelege nélkül akarnám kibökni, azt mondanám önmagamat sanyargatom, pusztítom azzal, hogy nem engedem el az édes múltat. Görcsösen próbálok kapaszkodni az emlékekbe, pedig nélkülük talán még a boldogságra is lenne halvány esélyem. De már feloldhatatlanul magamhoz láncoltam őket, messze eldobva a felejtés cifra, aranyozott kulcsát és ez az, ami tiltott gyümölccsé teszi számomra a szabadságot...
Néha rádöbbenek, hogy egy depressziós vészmadarat kovácsoltam abból a mosolygós, gondtalan lányból, aki voltam. Ilyenkor mély ráncok ülnek meg homlokomon és csak gondterhelten ingatom a fejemet. Mélyet sóhajtottam és talpra álltam. Lassan elindultam a tündérmesébe illő, mohával körbenőtt, macskaköves ösvényen a betondzsungel szmogos börtöne felé.

...A sötét sikátor rémisztően fonta körém karjait, sakkban tartotta légzésem, szívverésemet füleimben hallgattam, agyam minden lehetséges végkimenetelt lepörgetett pár pillanat alatt. A levegő nehézkesen szakadt fel tüdőmből újra és újra, végül mindig hörgésben halt el. Egy magas, torz alak hajolt fölém, vicsorgó fogain megcsillant a hold hideg fénye. Rövid ideig eltűrtem ahogy kárörvendően szavakat suttogott nekem, majd hirtelen megmarkolta karomat. Keze elszorította bennem a vérkeringést, tenyere vöröslő nyomát magam előtt láttam. Maga felé húzott ellentmondást nem tűrően...
Izzadságban úsztam, a cseppek lassan folytak le a nyakamon, amitől kirázott a hideg. Néhány vizes tincsem arcomra tapadt, hajam kócosan, kuszán ölelte körbe rémült tekintetem. Takaróm menedéke alatt, összegömbölyödve próbáltam nyugodtságot erőltetni magamra. Rémálom...már megint. Azt mondják az álmok szebbek, ott biztonságban vagyunk. A boldogság illékony, de ott örök...csupán nem valódi. Én, ha lehunyom a szemem, akkor is rémeket látok. Sehol sem mosolygok, mindig megtalálnak a lidércek. Miért? Miért tagadja meg előlem az élet a boldogságot? Mások öröméből táplálkozom, az Ő nevetése éltet, de én magam már olyan rég nem éreztem a mosolygás okát, hogy lassan azt is elfelejtem milyen érzés is az. Élettelenül lézengek, tengetem a napjaim, az életkedvem a földet súrolja. Az üresség belülről emészt fel, nincs itt már mellettem az ember, aki összetartson. Amikor a legnagyobb szükségem lenne rá csupán barátként áll mellettem, de ez nem elég. Amióta nem szoríthatom magamhoz, nem mondhatom neki, hogy szeretem, kifordult magából a lelkem. Nem vagyok önmagam és ez aggasztó. A barátaim, akik igazán ismernek, elrettenve és tehetetlenül nézik végig ahogy elhagyom magam. Nincs erőm folytatni, de még itt tart valami, ha még élőhalott formájában is, de érzem, hogy küzdenem kell tovább. Sejtelmem sincs, hogy meddig fogom így bírni, de egy biztos: Szeretem és ez a kötődés lassan, de biztosan lökdös a halál felé...