Keserédes emlékek

A sötétség fojtó, nehéz lepelként ereszkedett rám. Fülledt meleg ölelt körbe, szörnyű bűz terjengett az aprócska helyiségben. Az üres borosüvegek szilánkjai szerte-szét szóródtak a hideg, nedves konyhapadlón, ezáltal lábaimat kíméletlenül véresre karcolták. Savanyú hányás szag bódított el, félájultan próbáltam erőt venni gyenge lábaimon, hogy az ágyam ölelő karjaiba dőlhessek. Tudat alatt tisztában voltam vele, hogy semmi esélyem eljutni a hálószobámig, de küszködve próbálkoztam talpra állni. A sűrű homályban tapogatóztam valami kiszögellés után, ami segítene feltápászkodni, de csak vakon kapdostam a levegőbe elgyengült karjaimmal. Fejemet mágnesként húzta magához a talaj, szemhéjaim ólomként csukódtak le és nem volt elég erőm megtartani testemet, ami lassan elernyedt és a kemény földre zuhant. Halk koppanással csapódtam a szilánkok pengeéles hada közé, amik durván áthasították finom, fehér bőrömet. A részegség tompította érzékszerveimet, élettelenül feküdtem, fizikailag nem éreztem semmit, mégis forgott velem a világ...szédültem és kegyetlenül kínzott a lüktető fejfájás. Nem tudtam gondolkodni, akárhogy erőltettem az emlékek felbuggyanását, nem törtek felszínre, a hosszas próbálkozás kimerített és mély álomba zuhantam, ahonnan másnap is csak nehezen szabadultam ki.
A nap sugarai megtörtek a konyhaablak üvegén, aprócska szivárványokat képezve a levegőben. A fényáradatban láthatóvá vált a temérdek szálló por, ami a négy fal között rekedt, a tömény, orrfacsaró szagfelhőben. Felborított székek, poharak törmeléke a mosogatóban, lerángatott, borfoltos függönyök látványa tárult elénk. A felfordulás okozója én voltam...nem tudtam uralkodni indulataimon az alkohol hatása alatt. Szörnyetegként tomboltam lakásomban, néhány késői órán keresztül, mielőtt végleg elhagytam magamat. Most zsibbadtan hevertem a mocskos padlón és igyekeztem kibogozni kusza elmém hálóját. Üres voltam, tekintetemmel kábultan meredtem magam elé. A másnaposság minden porcikámon keresztül szaladt, miközben nehézkesen négykézlábra küzdöttem magamat. Eltámolyogtam az erkélyig és a cigarettáért nyúltam, hátha kitisztul picit a gondolkodásom a friss levegőn. Szétszabdalt koktélruhámban, kócos hajzuhataggal, az éjszakától koszosan nem éppen üdítő látványt nyújtottam az arra tévedő gyalogosoknak. Mint oly sokszor, most is megfordult a fejemben a felvetés, miszerint könnyebb lenne véget vetni mindennek és a mélybe zuhanni a negyedik emeletről. Bár most ehhez se lett volna erőm, helyette belülről ostoroztam magamat megvető szavakkal. A legjobban a tömény szánalmasságot éreztem, a felejtésre képtelenséget, ami azon-nyomban emlékeket szült. Újra éreztem ölelő karjait derekamon, simogató ujjait karomon, bódító illatát, melyet ezer közül is felismernék. Hallottam nevetését, eltudtam képzelni mosolyát...nem hagyott nyugodni a temérdek emlékkép. Könnycsepp gördült le arcomon, néztem ahogy a hamut sodorja a szél, majd összezuhantam a fal mellett és sírógörcsben törtem ki. Égette mellkasomat a hiánya, úgy éreztem meg fogok őrülni...képtelen voltam félemberként tovább élni.
Hatalmas üresség tátongott a szívem helyén...az aprócska, porcelán törékenységű szerkezet darabokban hevert mellkasomban. Az utóbbi hónapokban annyit sírtam, hogy az ember azt hinné, már elfogyott az összes könnyem, de most is egyre csak ömlött a sós áradat. A reggeli hűvös szellő megcirógatta bőrömet, mint egy gondoskodó anya, úgy simogatta szőke fürtjeimet. Ahogy lassan megnyugodtam, egyre inkább hiányát éreztem egy Aspirinnek. Remegő lábakon besétáltam a fürdőszobába, gyorsan megszabadultam szűk ruhámtól, majd egy macska kecsességével beugrottam a zuhany alá. A forró víz jótékonyan hatott a másnaposság ellen, kiélveztem minden cseppjét. A fürdő után belebújtam szőrös mamuszomba és magamra kaptam selyem köntösömet. Playboy lányokat megszégyenítően néztem ki, de a gyönyörű csomagolás vérző lelket takart. A tükörből egy megkeseredett női arc pillantott vissza rám, műmosollyal az arcán...
Alkohol, drog és egyéb felejtést biztosító szerek. Függő vagyok. Magukhoz láncoltak a fehér porok, színes tabletták. Hogy jutottam idáig? Miért nem lehetek boldog? Talán, mert a boldogságot egyenlővé tettem vele és ő sohasem lehet az enyém... Elvesztettem, pedig sosem tudhattam magaménak. Álom volt, gyönyörű álom.
Az ember lánya sokszor érezheti magát magányosnak, ha nincs élettársa, aki a nap minden percében fogja kezét és vigyáz rá. Ilyenkor józan ésszel gondolkodva pótolni szeretné a férfi hiányát, jobb esetben egy házi kedvenc közreműködésével, ekkor lép életbe a 'magányos macskás nő' kifejezés. Én viszont azok közé, a szerencsés emberek közé tartoztam, akik allergiásak a macska szőrre, így nemes egyszerűséggel maradtam csak a 'magányos nő'. Hogy miért taglalom, hogy nem lehet kis kedvencem? Magam sem tudom...olykor csak beindulnak a fogaskerekek az agyamban és mint akinek 'agymenése' van, elkezdek gondolatláncokat fűzni a jelentéktelen dolgokból is. Az elmúlt idők tapasztalatával élve úgy érzem, senki más nem ért meg, nem lát úgy a vesémbe, mint én magam. Szóval önmagammal tárgyalok...remek, azt hiszem tényleg meg fogok őrülni. 
A mai nap oly jelentéktelen volt, mint az összes többi kedd. Egyedül, semmittevéssel tengettem óráimat, hosszan elnézve az ablakból elterülő tájat. Hét óra tájt kattogott az ódon, aranyozott szegletű, tölgy falióra. Megnyugtató, ütemes hangzása mellé már csak egy hatalmas, családi békét árasztó kandalló hiányzott, ropogó fával és vörösen izzó, kicsapongó lángnyelvekkel. Államat karjaimon pihentettem; egyenesen bámultam a maszatos ablaküvegen keresztül. A láthatárt narancsos árnyalatba vonta a lemenő nap, huncutul egy kevés rózsaszínt is a színkompozícióba csempészve. Nyírfák susogtak egy kisebb facsoportban, néhány kutyát sétáltató ember nevetését díszítette a tompa madár csicsergés. Élettel volt megtelve a szemet gyönyörködtető látvány, én mégis szellemként ültem a nehéz, vörös brokátfüggönyök mellett. Hanyagul elnyúltam a bársony kanapén és a monoton plafonra szegeztem tekintetemet. Körülbelül annyi élet volt bennem, mint egy összeaszalódott múmiában. Magasra emeltem jobb karomat, míg a másikkal végig simítottam csuklómat. Apró barázdákat lehetett érezni, begyógyult vágásokat...