A felhők könnyű habcsókokhoz hasonlítottak, ráérősen úsztak a végtelen kékségben. Körülöttem több szólamban csiripeltek a madarak, néhány fa levelei zizegtek és a szél könnyű táncot járt a magas fű hátán. Minden nyugodt volt, kivéve a gondolataim között uralkodott káosz. Nem tudtam tisztán emlékezni, rendezni a bennem lévő kavalkádot. Lecsuktam a szememet és Őt láttam. Egyedül Ő volt az aki, fénypontként tündökölt előttem és sosem hagyott magamra. Mégis hiányt éreztem, hiszen hiába láttam, hiába éreztem körém fonódó karjait, hiába hallottam, ahogy azt suttogja 'Szeretlek..', nem volt mellettem. Csupán az emléke láncolta magát tudatomhoz, könyörtelenül ragaszkodott életem megkeserítéséhez. Hiányzott Ő és az az életvidám, mosolygós lány, akit egykor magával vitt. Most csendben ültem a végtelennek tűnő, élénk zöld réten és nem hallottam mást, csak a bennem üvöltő, elveszett önmagamat. A fájdalom apró könnycseppekbe gyűlt össze, majd lefolyt az arcomon. Térdeimet átkarolva összehúztam magamat, hogy megpróbáljam megfojtani a magányt, de próbálkozásom gyengének bizonyult. Erőtlenül talpra álltam és elindultam a közelben álló, virágzó barackfa felé. Lombja rózsaszínen rikított a mező közepén, illata megbabonázta az embert. Emlékszem, régen mennyit ücsörögtünk itt egymásba feledkezve Vele, szemeim előtt lebegett átható tekintete. Az idilli kép hatására elmosolyodtam és lassan oda kuporodtam a fa tövébe. Remegő kézzel belenyúltam pulóverem zsebébe és tapogatózni kezdtem. Magam elé tartottam és figyeltem, ahogy a napfény megcsillan rajta, majd óvatosan a csuklómhoz emeltem. Nagy levegőt vettem, és hagytam, hogy az apró penge végig táncoljon a kezemen, vöröslő csíkokat hagyva maga után. A karomon végig csurgó vér éreztette velem, hogy haldoklom és egyre inkább kívánkoztam el innen. Menekülő utat kerestem; menekültem a lenéző tekintetek, a régi emlékképek, a szerető családtagok, a tehetetlen barátok, magam és Ő előle. Nem voltam egy életművész, így inkább ki akartam tépni magam a történelem lapjai közül, hiszen belül már rég halott voltam. A táskámból elővettem egy doboz gyógyszert és egy üveg alkoholt. A kezeimben tartottam őket és csak arra vártak, hogy végezhessenek velem. A múlt hirtelen betört a gondolataim közé és gyorsan peregtek a szemeim előtt a szép pillanatok. A boldogság hiánya sírógörcsként tört ki rajtam, nem tudtam leállni a tombolással. Utáltam, aki voltam, utáltam az életemet és muszáj volt kiutat találnom a kínzásból. A fehér bogyók gyorsan fogytak az üvegcsékből, a vodka pedig annál is sietősebben hagyta el az üvegét. Szédültem, a fa kiálló gyökereibe próbáltam kapaszkodni, eszembe jutott, hogy el se búcsúztam tőle, remélve, hogy így könnyebb lesz neki, de most csak egyet akartam: véget vetni a szenvedésnek, a haldoklásnak. A táj elhomályosult körülöttem, a fájdalom eluralkodott egész testemen, a szívem lassulni kezdett. Az elmosódott képen valami mozgást észleltem, egy sötét emberi alak futott felém. Nem tudtam eldönteni, hogy a képzeletem játszott-e megtébolyult elmémmel, vagy tényleg az Ő hangját hallottam, ahogy a nevemet kiabálta. Valami megragadott, szemeim lehunytam és az illatát éreztem, tudtam, hogy üvöltözik velem, és elkeseredetten sír. Viszont már nem tudtam többet átölelni, vigasztaló szókkal megnyugtatni, rámosolyogni és azt mondani: Szeretlek...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése