Holtomiglan, holtodiglan

Életem egyik legnagyobb hibáját pont a mai nap követtem el. Aludni képtelen vagyok, pedig már kéne. Az alkohol csak úgy árad az ereimben, pedig józan vagyok. A magamtól való undorodásom meghozza a gyümölcsét. Képtelen vagyok lecsukni a szemem sírás nélkül. A szavak nem jönnek belőlem, képtelen vagyok válaszolni az üzenetekre. És pont ma este vagyok fontos mindenki számára...
A gondolatok csak úgy cserélődnek ki a fejemben, mint a filmen a kockái. Élnem se volna szabad mégis itt vagyok. Nem tehetek róla... Vagy mégis? Miért tartottam magamban idáig az érzéseimet iránta...? Idióta vagyok. Most meg kell bántanom egy remek embert, és miért? Mert önző ribanc vagyok. A barátaim, ha megtudják soha többé nem fognak megbízni bennem, képtelenek lesznek rá. Életem első félrelépése volt. És nem bánom, ez a leghihetetlenebb. Már hónapok óta bele vagyok esve egy srácba. Képtelen vagyok arra, hogy ne gondoljak rá, a forró csókjaira, a kedves ámbár játékos bókjaira, arra vad és szenvedélyes tekintetre a csillagok bámulása közben. Életem legszebb bókjait tőle hallottam. És most itt ülök a laptopom előtt és pötyög a billentyűzet az ujjaim alatt. Nem hiszem el, hogy ehhez folyamodtam, régóta fogalmazódik bennem, hogy ez így nem lesz jó, hogy nem kéne ámítanom... De mégis... Utálni fognak. Utálom magamat. Miért kell itt lennem? Mi értelme az életemnek? Semmi... Miért érdemlem meg, hogy itt legyek és fájdalmat okozzak mindenkinek? Érzéketlen vagyok és nem tudok mit kezdeni az érzéseimmel, nem tudom mit tegyek... Soha nem voltam a szavak embere. Megint ott tartok, hogy ki akarok ugrai egy kocsi elé, de úgysincs rá bátorságom. Ha elkezdem a cica karmolásokat a kezemen akkor a barátaim kidagadnak. Egyszerűen nem vagyok méltó az életre. Csak itt tudok igazán megnyilvánulni, remélem senki nem olvassa, nem akarok még több bajt okozni. Nem akarom, hogy miattam még valaki rosszul érezze magát. Csak annyit akarok, hogy büszkék legyenek rám, de ez se lehetséges... Egyszerűen képtelen vagyok normális életet élni.
Érzem az illatát. Csodálatos. Még mindig hordja a hajgumit amit neki adtam, meg is ígérte hogy nem fogja levenni és úgy is van. Nem akarok nélküle élni.
Melegem van, közben pedig majd megfagyok. Undorító vagyok. Nem akarok tükörbe nézni....
Pedig muszáj lesz... Gusztustalan vagyok.
NEM AKAROK ÉLNI! Nem érdemlem meg, hogy átöleljen, hogy megnyugtasson amikor kiakadok. Megvan a maga gondja is. De egyszerűen nem tudom elviselni, ha szomorú. muszáj lesz vele találkoznom. Látnom kell.
Az álomkép áthasít a a gondolataimon. Iskola van, nyáron. Épp rajzolgattam a füzetemben. Megnyugvást kelt irodalomtanárom unalmasan magyarázó tekintete, aki másra sem vágyik jobban, mint egy bögre kávéra, de ki nincs így ezzel?!
Már csak két nap, és végre a barátaimmal lehetek egész nap... de ennek itt kell minket szenvedtetnie a költők önéletrajzával. Inkább tanítaná meg helyesen írni a mai társadalmat. De mindegy is, ez nem az én felelősségem. Tovább játszadozom a tollal, tréfás kis rajzokat kreálva a papíron. A nap további része gyorsan eltelt, ma is láttam a srácot, aki tetszik. Szerintem fülig vörösödtem... Még szerencse, hogy a suli szépe eltakart, különben nagyon leégettem volna magam.
Hazaérve nagy élet várt, a kutya a macskát kergette, a kishúgom bőgött, anya éppen apával vitatkozott, a bátyám a nappaliban szidta a számítógépet. Meghitt ebédben volt részem, végig hallgathattam, hogy mennyi pénzbe kerül minden, miközben anyám bébikajával tömte a húgom száját. Soha nem idegeskedtem a pénz miatt, mégis otthon mindig ez a téma, ha így folytatják a szüleim ez fogja őket szétszakítani.
Már csak egy évig kell őket elviselnem és végre megszabadulok mindenkitől...

Egy év múlva

Végre! Felvettek az egyetemre. Az utolsó nyaram. A srác, Aiden, egy egyetemre jelentkeztünk. Koedukált a kollégium, így többet fogjuk látni egymást. El sem hiszem... Már elkezdtünk beszélgetni, bár nem sokat tudok róla, mégis egyre jobban beleesek. De közbe itt van, Nicolas is. Nagyon aranyos és egy buliban bevallotta, hogy tetszek neki és megkérdezte, hogy szeretnék-e tőle többet. Aiden elérhetetlen, ezért beleegyeztem. hiba volt... Szerelem nélkül nem szabad... Egy idióta vagyok. Már többször érezhettem Aiden ajkait az ajkaimon, de ennek ellenére úgy éreztem, hogy nem kellenék neki. Tudja, hogy tetszik nekem, és eközben játszadozik velem. Érzem... Sajnálatos módon a megérzéseim nem szoktak csalni. Nicolast meg nem akarom megbántani és így nem tudom mi tévő legyek. Életemben először megcsaltam a barátomat. Nem volt helyes, de nem is bánom. Így kellett történnie. Nagyon gáz vagyok? Szerintem igen... Lesül a bőr a pofámról.
Elkezdtem alkoholizálni és dohányozni. Biztos nagyon büszkék rám a szüleim...
El akarok kerülni itthonról amilyen messze csak lehet. Ezért választottam kollégiumos egyetemet...

Másfél hónap múlva

Feketébe borult minden. Nem hittem volna, hogy ruhát fogok mostanában venni, főleg nem feketét. Temetésre megyünk. A bátyám... túl sokat ivott. Kocsiba ült. "Szerencsére" csak neki lett baja. Nekihajtott egy fának. A kocsi roncsokban hever, ahogy a bátyám maradványai is ami el lesz hamvasztva. Bele se akarok gondolni, hogy temetésre készülünk. Tudom, hogy szándékosan tette...

Pár hét eltelt a temetés óta és Aiden nap, mint nap vigasztalt. Az ő karjaiba borultam, ha eszembe jutottak a dolgok. Nicolas persze nem örült neki, sőt... Inkább hagyjuk. Még mindig nem választottam közülük. Képtelen vagyok rá... Egyiküket se érdemlem meg... A szívem Aident mondaná az agyam Nicolast... Mit tegyek...?



Meg kell mondanom Nicolasnak, de nem akarom megbántani. Viszont szerelem nélkül ez a kapcsolat haldoklik, igazából soha se élt. Nem tudom elfelejteni azokat az éjszakákat, amiket Vele töltöttem, nem is akarom és nem is fogom. Nem fog működni ez az egész, mégis bízok benne. Gyanakszik rám, ami érthető. Ez az! Hogy gondolj egyszerre két emberre félreérthetetlenebbül... Ha ezt valaki hallaná, már rég belegabalyodott volna. Jobb ha most alszok...