Zártosztály

Színtelen napok sokasága vár rám a nyári szünetben. A légzés nehézkes, a szoba szaga nagyon dohos. Legalább két cső áll ki a karomból. Nem nagyon látom a magam körül lévő világot. Minden fehér és fényes. Hallottam néha kósza kommunikációkat, de mindhiába. Az agyam nem dolgozta fel a bejövő információkat. Azt hiszem… ha jól tudom, akkor ez egy magánklinika. Egy kórházban képtelenség lenne ez a csend és a zsúfoltság miatt az is, hogy egyedül legyek egy szobában. Megkértem őket, hogy ne szóljanak orvosnak, ha bármi történne, erre tessék… Megint itt.

Valaki behozza a nyári Nap melegét, megsimogatja a homlokom, megragadja a kezem és forró csókkal illet homlokomat. Az illata édesebb mindennél. A szemeim érzékelik a színeket. Látom aranyló tincseit, mosolygó égkék szemeit. Itt van. Ő az.

Megkaptam, amire titkon vágytam. Színnel telítettek lettek napjaim, az állapotom javul. Már naponta többször is bejön, sokat beszélgetünk. Egy hónap után már kint sétálunk a kertben. Olyan sokat nevettünk aznap.

Átlagosnak, szépnek és normálisnak érzem magam. Már önállóan tudok fürödni, megaláztató, amikor más mosdat. A gondolatok cikáznak a fejemben. Rosszul vagyok. Kiabálni szeretnék, hangnak nyoma sincs a teremben. Szétnézek és egy különösen kellemetlen szag facsarja meg orromat. Halottak. Halottak mindenhol. A lábamnál, a fejemnél, előttem lelógatva, az ajtóban. Moccanni sem merek. A felismerés átsuhan az agyamon. Ott… van… ott… van… Ő is.  Az ablakon keresztül meredten bámul üreges tekintetével. A bőre jéghez hasonló. Át kell jutnom! Valahogyan… A neheze, hogy megemeljem a lábam, utána gyerekjáték. Remegő térddel az ájulás szélén nehézkesen elindulok. A testeken való járás még nehezebbé tette. Magam elől is lökdösnöm kell a testeke, bár igazából megtartanak. Már-már a kilincsnél van a kezem. Engem néznek. Mindegyik. A kezeikkel mintha el akarnának kapni. Be vagyok zárva. Ki kell jutnom. Megragadom a kilincset, kicsapom az ablakot. A hullák egyesével tűnnek el. Egy kivételével. Ő halott. Kilépek a párkányra, hogy leakaszthassam testét. Az ajtóból egy öblös férfihang ijeszt rám. Elvesztem az egyensúlyom és a mélybe zuhanok. Jó érzés…

Különös érzés fog el. Víz? Lehetséges. Kinyitom a szemem és kettő ápoló aggódó tekintetét látom magam előtt. Izzadságcseppek tengere folyik végig arcomon. Az orvos kint sutyorog Vele. Nem halt meg… Ledöbbenek. Csak Rá tudok fókuszálni, minden más lényegtelen a világból. Nagyon levert. Karikásak a szemei, csapzott a haja, a ruhája gyűrött. Az orvosért kezdek el kiabálni, hogy Ő odarohanjon hozzám. Rám tekint. A szívem kalapál, ki akar jutni megszokott helyéről. A pillantásunk összeér. Rideg tekintetében semmi boldogság. A rózsaszín felhő felszívódni látszik, a másodperc töredéke alatt összetörik minden. Minden jó. A könnycseppek patakzanak a szemeimből. Kiabálok hozzá. Megfordul. Kérlelem. S elindul. Feltápászkodnék. De már nem találom. Összeesek. Összegörnyedek.

A falak ridegek. Az emberek elutasítóak. A világ kitagad. Megfog a két ápoló, felraknak az ágyra. Infúziót kötnek belém. Érzem, ahogy az ereimben szétárad a sós vízbe rejtett gyógyszer. Tudták. Mindannyian tudták, hogy ez lesz. Miért? Miért nem akarják, hogy boldog legyek? Sírás közben elnyom az „elefánt-mennyiségű” altató. Csak Ő jár az eszemben…

Reggel van és a gyomrom tartalmától már megszabadultam. A takarítók nem bírtak megszabadulni a szagtól. Az epe-lé és a klór keverékének bűzében fekszem, bámulom a plafont és sírok. Az állapotom rosszabb lett. Már tévképzeteim is vannak… Csak várom, hogy jöjjön, vagy csak írjon és küldesse be valakivel. A hallásom megint tompult. A bőröm nem tapint. Egyedül a látásom mondható normálisnak. Ízeket se érzek, ezért alig eszek.

Épp olvasgatok, amikor nyílik az ajtó. Egy elfeledett arc tekint be.  A mosoly ismerős. A haja rendezettnek tűnik, szabályos kontyba tűzve. Ruhája szög egyenesre vasalva. Túlzottan összeszedettnek akar tűnni. A beszédéből is csak a kimértség érződik. Mint egy idegen. Viszont a tekintete… Mindent elmond. Kissé bevörösödött a szeme a sírástól. Egy mondat visszatérő vendég a gondolataimban: „Szeretlek, kicsim.” A hideg ráz ki tőle. Ő lenne… az anyám? Már a saját anyámra se emlékszem. Nem mostanában volt itt. A nyakába borulok és könyörgök neki. Kérlelem, hogy beszéljen Vele. Győzze meg, hogy látogasson újra. Nem értette, kiről hadoválok. ”Elvileg” már több hónapja senki nem látogatott meg.

Sírás tör ki belőlem. Kiabálok vele, hogy ne keressen, hagyjon békén. Összeroskadok a sarokban és sírok. Az orvosom csak órákkal később nézett rám. Rémesen festhetek. Egy köteg papír volt nála és egy toll. Olvasmányt hozott nekem.

Kórlapok voltak. Tévképzeteim vannak. Hallucinálok. Ő sem volt igaz? Nem szeretett? Soha nem szeretett… Nem kapok levegőt. Nincs elég… Megpróbálom. Ki kell nyitnom az ablakot. Muszáj. Nagy nehezen feltántorgok és odacsoszogok a nyílászáróhoz. A lábam alig tart. Nem bírom. Összecsuklok. Itt fogok megöregedni. Egy klinika padlóján. Nem is klinika. Elmegyógyintézet… Alá kell írnom. Meg fognak ölni. Örökké fogok álmodni… Vele.

Az elhalálozás pontos ideje három óra tizenkét perc, hajnalban, a tizenhármas kórteremben. Öngyilkosság. A tollat beleszúrta a gégéjébe és megfulladt.